Mélyre nyúl a szívünkbe Aneesh Chaganty rendező-forgatókönyvíró mozija. A film ugyanis műfaját tekintve nem feltétlenül csak krimi, jó erős drámai elemekkel is operál. Mindjárt itt a felütés: kedves archív, számítógépre feltöltött videófelvételeken látunk egy aranyos családot. Mindenki szeret mindenkit, s főleg az apa kameráz. Margot, a kislány egyetlen gyerek. Látjuk kicsiként, aztán felcseperedve, első zongoraóráin, majd fellépésein. Közben egyetlen pillanatra nem hagyjuk el a számítógép képernyőjét, s ez végig így lesz 102 perces filmidő alatt. Okosan vezet be minket különleges univerzumába a film: a YouTube-os felvételeket egyre gyakrabban váltják fel Google-keresések: ezekből megtudjuk, hogy az anya, Pam súlyos beteg. Leépülésének s elvesztésének története drámaibb, mintha bármilyen melodrámai képsor mesélné el: az utolsó rá vonatkozó képen „anya hazatérését” húzza ki valaki a digitális naptárból. Ennyi volt egy emberélet.
Nem véletlen tehát, hogy Margot-t az apja kincsként kezeli: egy van belőle, most már ő is egyedül maradt csak a gyerek van, ráadásul nagy tehetség, vigyázni kell rá. A jelen idő történései akkor indulnak, amikor Margot és az apja élőben videocsetelnek. Aztán beszélnének később is: Margot az éjszaka folyamán többször is hívja az apját – ezután tűnik el -, de az apát csak aludni látjuk, miközben az applikáció egymás után jelez a képernyőjén.
Mert az apa számítógépe egyfolytában bekapcsolva van. Amikor kikapcsolja, annak is komoly oka és dramaturgiai funkciója lesz. Ez a legfontosabb társadalmi üzenete a filmnek: sokszor szinte kizárólag digitális platformon éljük az életünket. Vajon ez jó vagy nem? Sok ez vagy így természetes, fogadjuk el, hogy organikusan így változik az életünk? A kérdést a nézőre bízza a film, egyvalami azonban mégis világosan kiderül: a történetbeli problémára elég nagy részben a megoldást online találja meg a főszereplő.
A probléma pedig nem akármilyen, a cím, a netes keresésre utaló „searching” is jelzi: eltűnik a lány, nyom nélkül. Pontosabban fizikai, megfogható nyom nélkül. Az apa neki is lát, hogy elkezdje követni lánya digitális lábnyomát, azt persze nem áruljuk el, hogy sikerrel jár-e.
A film folyamatosan fenntartja a feszültséget, kellemesen kiszámíthatatlan fordulatok sorjáznak, s szuper a színészi játék: Debra Messing nagy visszatérő a nyomozónő szerepében, az apa bőrébe bújt John Cho pedig mindent eljátszik, amit csak el lehet, meg még többet is – egy monitor képének maximum kistotálnyi keretébe szorítva.
Érdekes gondolatfolyamokat szül a film: eltűnik egy ember: először csak a csetablakból, aztán a közösségi oldaláról – a telefon már retro, azon csak később hívjuk, majd keressük az iskolában, s az otthonában csak legvégül. Elég sokat elárul ez arról, hogy hogyan és hol élünk.
