London, 2017 ősze
A magánkórház üvegajtaja hangtalanul csukódik be. Albie maga mögött hagyja a nedves falevelek és a szürke égbolt alkotta nyirkos világot, elhalad az előcsarnok fényűző bútorai között, és egyenesen a rendetlen öltözőbe megy, ahol levetkőzik, és egyszerű utcai emberből orvossá vedlik. Az átalakulás akkor válik teljessé, amikor felveszi a kék műtősruháját, belebújik a vérfoltos műanyag klumpába. Ilyen öltözékben sebész lesz belőle, és az élet sokkal egyszerűbb.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnepkor, év végi pihi alatt naponta jár olvasnivaló.
A Matiné eddigi termését itt találni.
Betadine-t dörzsöl a kezére, az illata a ház mögötti fenyőket idézi a nyári Jurán, bár az évnek ebben a szakában azok is csak hajladoznak az őszi viharokban. Az évszak előrehaladtával az élet az időjárás meg az ennivaló témakörére csupaszodik, és a túlélésért folytatott küzdelem kerül előtérbe. A szarvasok gyakrabban jönnek le a hegyről, hogy a fenyvesekben keressenek táplálékot. Milyen jó lenne most ott lenni!
Sabatra pillant, aki mellette állva dörzsöli a kezét, szintén műtősruhában. A felesége a múlt héten szült, nem csoda, hogy a férfi félig még alszik. Fiatal nővér érkezik Albie kesztyűjével, a haja befonva, feltűzve, akár egy tehenészlánynak. Kinyitja a papírtasakot, amelyben a kesztyű van, ezért Albie-nek fertőtlenítés után már nem kell hozzáérnie a papírhoz, amely ismét beszennyezné. A kesztyűbe csúsztatja a kezét, eligazítja az ujjain, aztán nyílik a műtő fotocellás ajtaja, és belép a legbelső körbe, az épület, a munkája, önmaga fénylő szívébe. Kissé háttérbe húzódva figyeli, ahogy Owen éppen a beteghez beszél, miközben lassan befecskendez valamit az idős férfi karjában lévő kanülbe.
A válaszok egyre lassabbak, egyre érthetetlenebbek, végül lecsukódik a beteg szeme. Ekkor gyors mozdulattal intubálják.
Albie a felvételeket nézi. A porckorongok kopása egyértelmű, az egyik csigolya közvetlenül az alatta lévőn támaszkodik, amely kissé megvastagodott a súly alatt, a kilépő ideg pedig a két csigolya közé szorult. Albie előtt már nem egy emberi nyak fekszik műtéthez kinyújtva; ez mostanra műtéti terület, amit mindjárt lefertőtlenítenek, és felkészítenek a beavatkozásra. Egy pálcika végén fertőtlenítővel átitatott kis szivacs van, ezzel törli le a nyakat, majd olyan szimplán teszi le az eszközt, mintha csak egy elromlott gép javítását készítené elő. Sabat a kezébe adja a szikét, és a következő pillanatban már meg is van a bemetszés a beteg nyakán. Ezen a nyitott területen helyezkedik el a nyaki verőér, a visszatérő gégeideg és a kar mozgásait lehetővé tevő idegek. Itt egy rossz vágásnak katasztrofális következményei lennének. Az ujjaival tolja félre ezeket a struktúrákat, míg végül elér a gerincig.
A rák húsára hasonlító porckorongmaradványokat darabokban veszi ki, aztán fúróval letisztítja a szomszéd csigolyára csontosodott részeket, így szabaddá téve az elnyomott ideget, amely most fényesen csillog a kiszélesített csatornában.
Aztán nagy erővel nyomja a mesterséges porckorongot a két csigolya közé. Az órára pillant, és meglepődve látja, hogy majdnem két óra telt el.
Lezárja a sebet, lehúzza a kesztyűt, amelybe alaposan beleizzadt. A beteg kórlapjára felírja a műtét legfontosabb paramétereit, majd a pihenőszobába indul, miközben a fejét forgatja és a vállát emelgeti, a bekeményedett izmokat próbálja így ellazítani. Mindkét válla ég. Az ő kényelmetlensége nem érdekes, a lényeg, hogy a beteg nemsokára elkezdheti mozgatni a nyakát, persze eleinte csak nagyon óvatosan, kinyitja, becsukja az öklét, és meglepődik, hogy mindezt már fájdalom nélkül tudja megtenni.
Sabat már készített neki egy kávét, magának pedig tölt egy pohár vizet. Egymás mellett ülnek, és megkönnyebbülten sóhajtanak. Átérzi a barátja elégedett mosolyát.
- Na, milyen az élet egy kisbabával, Sabat? - kérdezi, nem törődve a belé maró féltékenységgel.
- Kösz, nagyon jó! A szüleim is nálunk vannak, apám mindennap hálaimákat rebeg. Ez az első unokájuk.
- Imádkozik? - kérdez vissza Albie.
A szó ugyanolyan oda nem illőnek tűnik, mint a "gonosz" azon az előadáson. Évek óta nem imádkozott, már nem is emlékszik, hogyan kellene.
- Tudod, apám lelkész, ahogy az öcsém is - folytatja Sabat. - Engem is annak szántak, de én inkább ezt a munkát választottam. A másik öcsém szociális munkás.
Jó emberek… Jó nevelést kaptak, egyszerűek és tiszták, mint a víz a pohárban, bár Jurán a különböző folyók vize más és más ízű. Sós, mint a tenger, vagy tőzegtől édes és barna.
Az apjuk nem engedte meg nekik, hogy igyanak a hegyi patakokból, mondván, könnyen előfordulhat, hogy kicsit feljebb egy állat teteme indult bomlásnak a vízben. Kinéz az ablakon a pihenőszoba előtti kopár kertre, ahol a csupasz virágágyásokat rothadó levelek borítják. Az ő ambíciói már nem egyszerűek, mert Ted árulása besározta őket, de az is lehet, hogy mindig is így gondolkodott, csak ez most került a felszínre. A jó szándék nem elég, ha nem lehet jól csinálni. Elismerés és jutalom: a só a vízben, a hordalék a meder alján.
Egy nővér kukkant be a helyiségbe.
- Mr. McAlister, nemsokára érkezik a következő beteg.
Albie újra a kezét dörzsöli a fertőtlenítővel, és ugyanaz a nővér hozza a következő pár kesztyűt egy másik papírtasakban.
Életének tartópillérei ugyanúgy csavarodtak meg, ahogy ennek a nőnek a haja.
A szándékát arra, hogy jót cselekedjen, annyira átszőtte a vágya, hogy jól is csinálja, hogy ha el is tudná választani őket, akkor is mindkettő sérülne. Többé már semmi sem látszik egyértelműnek.
A következő műtét egy ágyéki porckorongsérv, amely jóval nehezebb, mint az előző volt, mert sokkal nagyobbak a csontok. Kimerítő küzdelem után végül felszabadulnak az ideggyökök, és a korábbi műtéthez hasonlóan itt is jól látható a hosszú, fehér ideg, amint szabadon fut a csatornájában. Már a sebet zárja le, amikor érkezik a hír, hogy a következő műtét elmarad, mert véletlenül enni adtak a betegnek. Albie visszamegy az öltözőbe, és éppen vetkőzik, amikor kinyílik, majd újra becsukódik az ajtó. Hangos beszélgetés és rekedt nevetés tölti be a csendes helyiséget. Az érkezők átöltözés közben beszélgetnek, de nem látszanak a magas szekrények mögött. Az egyik hang azé az ortopéd orvosé, aki Ed partiján olyan lelkesen éljenzett. Albie ügyel, hogy ne lássák meg, leveti az utolsó ruhadarabjait is, fürgén belép a zuhanyba, és megnyitja a csapot. Nem akar találkozni Ted barátaival.
- Akkor hat óra?
- Hülyére versz! Most, hogy Ted nincs itthon, teljesen kijöttem a gyakorlatból.
- Jól játszik?
- Tavaly megnyerte a bajnokságot.
Rövid csend áll be, aztán hallani, ahogy kicsatolnak egy övet.
- …az eljegyzésen látszott, hogy jó formában van - mondja egy hang nehezen, mintha a gazdája éppen lehajolna, hogy kikösse a cipőjét. - Nagyon meglepett.
Albie azonnal lejjebb veszi a víz erejét, visszahúzza a zuhanyfüggönyt, és fülel, hátha meghall valami fontosat. A válasz tompán érkezik, a beszélő valószínűleg közben áthúzta a fején a pólóját, és az anyagon keresztül mondja:
- …persze… nagyon fiatal…
Ed és a labor lehet a téma. Albie teste megfeszül.
- …azt akarta, hogy a családban maradjon… ez természetes…
Ő is a családhoz tartozott, legalábbis azt hitte. Összeszorítja az állkapcsát. Nevetést hall, egy szekrényajtó nyílik és csukódik, megint beszéd, aztán megint nevetés.
Biztos benne, hogy rajta nevetnek, a balekon, aki elvégezte a munkát, aztán kidobták, mint egy kutyát, és csak voníthat a sötétben a zárt ajtó előtt.
Öklével a nedves csempének támaszkodik, a zuhanyfülke meglehetősen szűk. A víz a fejére, majd a nyakára csorog. Megborzong. Percek telnek el, mire meghallja a klumpák kopogását, a távolodó lépéseket. Egy ajtó nyílik és csukódik, végül teljes csend borul az öltözőre.
Ügyetlen mozdulattal, csak nehezen sikerül elzárnia az éppen csak csordogáló csapot. Vár egy kicsit, nehogy valaki visszajöjjön, majd teljesen elhúzza a függönyt, kilép a zuhanyból a meleg öltözőbe. És ebben a pillanatban megszületik benne a döntés. Szorosan maga köré tekeri a törülközőt, aztán fog egy másikat, és megtörli a hideg testét. Bizsereg az elszántságtól. Határozott. Gyorsan felöltözik, bemegy az előkészítő helyiségbe, és nyugodt mozdulatokkal kesztyűket, tűket, fecskendőket, sóoldatot pakol a táskájába. Módszeres alapossággal végzi a műveletet, nem is szándékozik eltitkolni, hogy tulajdonképpen mit is csinál. Az altatóorvos és a nővérek a beteggel vannak elfoglalva, fel sem néznek. A folyosóról Albie megcsörgeti Bruce-t, elhívja ebédelni, de a kollégája kissé érthetetlenül beszél, nagyokat sóhajt, mintha meg lenne zavarodva, vagy talán csak befüvezett. Esetleg részeg. Nem boldogul a rá bízott feladattal, az eredmények semmilyen értelmes összefüggésre nem vezetnek. Már azon a ponton van, hogy feladja az egészet.
Albie megragadja a lehetőséget. Felajánlja a segítségét, ha ma megfelel Bruce-nak, akkor ő is éppen ráér. Matekban mindig is jó volt. Bruce elfogadja az ajánlatot, és olyan a hangja, mintha bármelyik pillanatban elsírná magát.
Albie kihozza a kocsiját a kórház parkolójából, délnek indul, gyorsan hajt. Ha a tesztelés már elkezdődött - ahogy arra Beth figyelmeztetett -, akkor már túl késő. Sebesen cikázik a forgalomban, közben bekapcsolja a rádiót, egy klasszikus zenei csatornát keres. Fuvola tiszta hangja tölti be az autót. Remekül illik a képhez, ahogy a ragyogó ideg akadálytalanul fut a csatornájában a végcél felé.
Jane Shemilt: Bűnbeesés
General Press, 2018
