Van a Redditnek egy különösen szórakoztató fóruma, a közepesen érdekes dolgok gyűjteménye. Olyasmik szerepelnek rajta, mint "átbiciklizni egy erdei úton British Columbiában" vagy a tény, hogy a memphisi kosárlabda-stadion melletti szállodában extra magasak a zuhanyzók a játékosok kedvéért. E közepesen érdekes dolgok közé utalnám Olivier Assayas legújabb filmötletét is, amelynek lényege, hogy francia könyvkiadók munkatársai és ismerőseik különféle felállásokban szűrik össze a levet egymással.
Azért érdemes mégis foglalkozni Assayas könyvpiaci melodrámájával, mert a rendező néhány csapnivaló filmje, például a Május után vagy A stylist ellenére sem kopott még ki a legnagyobb filmfesztiválok versenyprogramjából - a Kettős életeket például Velencében mutatták be. Assayas a nyolcvanas években kezdte a pályáját, de nemzetközi sikereket a kilencvenes évek végén aratott először: az Érzelmek útvesztői volt az első filmje, amelyet Arany Pálmára jelöltek, az ezredforduló környékén ő fedezte fel az európai film számára a csodálatos Maggie Cheungot, a 2010-es években pedig Kristen Stewartot választotta múzsájának. Stewart és Juliette Binoche voltak a főszereplői Assayas utolsó jó filmjének, az öt éve bemutatott Sils Maria felhőinek.
Abban a filmben Binoche egy középkorú színésznőt játszott, akinek ugyanabban a darabban kínálnak szerepet, amely annak idején elindította a karrierjét, csak most nem a fiatal hősnőt, hanem az anyját kellene eljátszania, emiatt pedig szakmai és emberi válsághelyzetbe kerül. Mivel Assayas rendszeresen variálja vagy gondolja tovább ugyanazokat a motívumokat a filmjeiben, nem is kelt különösebb meglepetést, hogy a Kettős életekben Binoche már megint egy színésznőt játszik, aki ugyancsak szakmai válságot él át, mert komoly szerepek helyett több évada már egy tévés krimisorozat hősnőjét játssza.
A történet középpontjában viszont ezúttal nem a Selena nevű korosodó színésznő áll. Mellette ugyanolyan fontossá válnak férjének, egy komoly presztízsű könyvkiadó főszerkesztőjének (Guillaume Canet) ügyes-bajos dolgai, a harmadik főszereplő pedig a közepesen sikeres író (Vincent Macaigne), akinek legújabb kéziratát éppen a cselekmény kezdetén utasítja el Alain, Selena férje. Mellesleg az író, Leonard évek óta viszonyt folytat Selenával, sőt új regényébe bele is írt egy mozitermi szexjelenetet, amelynek szereplői alig burkolt módon ő meg a szeretője.
A Kettős életek szűk két óráját a három főszereplő, illetve további könyvkiadói alkalmazottak és holdudvaruk folyamatos pofázása tölti ki.
A "pofázás" ezúttal helyénvalóbb kifejezés, mint a beszélgetés, a figurák ugyanis mind a saját igazukat szajkózzák és az egójukat fényesítik, miközben eszmefuttatásaikkal majdnem mindig csak a felszínét kapargatják annak, amiről éppen szó van.
Assayas tagadhatatlanul ügyesen, könnyed természetességgel folyatja egymásba a töménytelen mennyiségű dialógust, választott témájához, a könyvkiadáshoz viszont nagyjából annyira ért, mint egy átlagos, újságolvasó értelmiségi.
Így aztán olyan forró témák kerülnek elő, mint az e-könyvek térhódításának késlekedése, a blogok növekvő olvasottsága, a digitális átállás szükségessége és az életrajzi olvasatok csapdái a regényirodalomban. Ezek a kérdések nemcsak címszavakban összefoglalva tűnnek annyira érdekesnek, mint egy 2009-es magyar szakos műhelykonferencia programja, hanem a filmben is pont ugyanannyira izgalmasak, csak sokkal kevésbé alaposan járják körbe a témákat a szereplők.
Legalább készült volna egy belemenős film az e-könyvkiadásról!
Assayas karakterei azonban az égvilágon semmi újat vagy izgalmasat nem mondanak ezekről a témákról, viszont érthetetlenül sokáig ragozzák őket. Az első negyed órában megértjük, hogy unatkozó francia értelmiségiekről van szó, a továbbiakban pont úgy vagyunk a beszédtémáikkal, mint ők maguk: az egyik fülünkön be, a másikon ki.
Felmerül persze a kérdés, hogy érdemes-e azért beülni a moziba, hogy ne kelljen odafigyelni a beszélgetésre, ha ugyanezt gyakorolhatjuk a vasárnapi családi ebéd közben is. A szövevényes szerelmi viszonyok kárpótolhatnának a pszeudo-intellektuális blabláért, de a figurák olyan enerváltan csalják meg egymást, hogy abba is nehéz belefeledkezni. A film legjobb poénja az, hogy Leonard regénye szerint A fehér szalag vetítése közben szopta le őt a barátnője, miközben a valóságban a Star Wars: Az ébredő Erőn ültek Selenával az aktus közben. Tényleg elég sokat elmond az író narcisztikus, öntetszelgő személyiségéről és pózairól, hogy a regénybeli alteregójának nem volt elég jó egy Star Wars-film közben szerzett orgazmus, neki rögtön Haneke kellett, de ettől még - sőt, részben ezért is - Leonard olyan idegesítő figura marad, akinek szerencsétlenkedéseit nem nagy öröm figyelni, és ugyanez vonatkozik a cinikus Alainre is.
Így aztán Juliette Binoche karaktere az egyetlen, aki képes együttérzést kelteni, akin valóban azt látjuk, hogy vívódik azokban a félig elhibázott, félig olajozottan működő kapcsolatokban, amelyekbe, úgy érzi, menthetetlenül beleragadt. Mintha egyedül Selina lenne képes őszintén beszélni Leonarddal a viszonyukról is, miközben a férfi szokása szerint ötöl-hatol - eközben Leonard felesége is sejti az igazságot, de szándékosan a mellébeszélést választja.
Ezekből a be nem ismert kudarcokból, félszívvel megkötött kompromisszumokból és őszintétlen szabadulási kísérletekből lehetett volna jó filmet is csinálni. A Kettős életekben viszont túl sok a lapos könyvszakmai fecsegés ahhoz, hogy maradjon idő a valódi emberi drámákra.
Kettős életek (Doubles vies), 2018, 108 perc, 4,5/10
