A tél jeges ölelésébe zárta Nagy-Britanniát 1684 januárja. A hőmérséklet nem csupán süllyedt, hanem valósággal lezuhant.
Az egyre komolyabb fagyban a Temze London előtt bódékkal volt benépesítve, mint a City rendes utcái
- írja John Evelyn a naplójában. "Magát a tengert is elzárta a jég, és egyetlen bárka sem tudott mozdulni se ki, se be."
A hideg, amiről John Evelyn írt, nem múlt el egyhamar. Távolról sem. Egyre növekvő rendszerességgel következett be, hogy London szívében, a befagyott folyón vásárokat tartottak, elpusztult a termés, a marhák és a birkák halálra fagytak a mezőkön. Így fagyoskodott Nagy-Britannia - és vele az északi félteke, sőt a délre nyúló kontinensek egyes területei is - az általunk csak kis jégkorszaknak nevezett időszakban.
Halál és zűrzavar
Ma ezt gyakran a XVII. és a XIX. század közötti kétszáz éves időszakkal azonosítjuk, pedig a klíma több mint 350 évvel korábban kezdett el megváltozni - és a következménye nem mindig az extrém hideg volt. 1315-ben egy szokatlanul meleg, túlnyomórészt száraz nyarú periódus ért véget, amikor nem sokkal húsvét után hirtelen példátlan esőzés kezdődött. A frissen felszántott földekből sekély tavacskák lettek, a búza és a zab megtizedelődött. A prédikátorok kijelentették: az Úr dühös, és Isten bosszúja csapott le a földre.
Hatalmas viharok söpörtek végig az országon, ezrével veszett oda a lábasjószág. Csak a sertések élvezték a dagonyát, de a kondák is megtizedelődtek, amikor az emberek áttértek a gabonáról a sertéshúsra. A "nagy állatpusztulás" az 1320-as évekig tartott, és komoly trágyahiányt eredményezett. Egyre kevesebb lett az élelmiszer, Winchester püspökének jövedelmező gabonamalma "fél évig nem őrölt az áradások miatt". Az angol parasztokat mindez katasztrofálisan érintette: több tízezren haltak éhen, illetve bele az éhínséggel kapcsolatos betegségekbe. A szenvedés hét éven keresztül folytatódott, míg végül a normális termés hozott némi megkönnyebbülést.
A kis jégkorszak a halál és zűrzavar ezen időszakában csapott le a világra. A hőmérséklet 0,6 Celisus-fokot esett globálisan az átlagos hőmérséklethez viszonyítva, bár akadtak rövid időszakok, amikor még ennél is hidegebb volt. Ennek következtében
az extrém időjárási viszonyok felborították a stabil klímahálózatot, általánossá váltak a pusztító viharok, a hetekig tartó esőzések, a hosszú aszályos időszakok, valamint a könyörtelen hidegek.
Globális lehűlés
A jégkorszakot kutató François Matthes geológus használta először a "kis jégkorszak" kifejezést 1939-ben. Nem tudományos értelemben alkalmazta, de ahogyan az gyakran előfordul, idővel a témával foglalkozó szakirodalom szigorúan behatárolt periódusa lett, amely 1300 körül kezdődött, és Észak-Európában körülbelül 1837-ben ért véget. Az utóbbi években hevesen vitatták ezt a kronológiát, de egy tényt széles körben elismertek: a klímaváltozás ingája ritkán állt meg ebben az időszakban, aminek gyászos következményei lettek. A gabonaárak ingadozását általában a hideg nyarakkal hozták összefüggésbe, és a kis jégkorszak idején az árak vadul kilengtek - az éhínség sújtotta években akár 88 százalékkal is a megszokott szint fölé emelkedtek.
Senki nem tudja pontosan, mi okozta ezt a globális lehűlést - a tudósok az évek során három lehetséges okot azonosítottak. Az első ezek közül az atmoszferikus nyomásingadozás, ami az Azori-szigetek fölötti magas és az Izland fölötti alacsony légnyomással áll összefüggésben. Amikor Portugália és az Azori-szigetek fölött magas a légnyomás, Izland fölött pedig alacsony, Észak-Európában kellemes a téli hőmérséklet, és bőséges az eső. Ha ez megfordul, a hőmérséklet drámai módon csökken.
A második lehetséges ok a Nap. Az utóbbi időkig sok tudós hitte, hogy a napfolttevékenység jelentős csökkenése okozhatta a hőmérséklet zuhanását. Tudjuk, hogy a napfoltok ritkábban fordultak elő a XVII. században - és ez a jelenség egybeesik a Nap elhomályosulásával, illetve a Földet elérő napenergia csökkenésével. Igaz, a legfrissebb kutatások megállapították, hogy a naptevékenység változásai csak csekély hatást gyakorolnak a Föld klímájára.
Hideg és hőhullámok
A kifinomultabb klímamodellezés és a korszak vulkáni aktivitásának tanulmányozása egy harmadik lehetséges okot vetett fel. 1257-ben a mai Indonézia területén kitörő Samalas vulkán hatalmas mennyiségű szulfátrészecskét bocsátott az atmoszférába. Mind a korabeli feljegyzések, mind az évgyűrű-vizsgálatok kimutatták, hogy ez a kitörést követő évben nagy területen tapasztalható nyári lehűlést okozott az északi féltekén - ami rettenetes következménnyel járt. Egyedül Londonban 20 ezer ember szenvedett az éhínség és az azt követő élelmiszerválság miatt; St. Albans-ban a halottak disznóólakban, trágyadombokon és sáros utcákon oszladoztak.
A kis jégkorszak kezdete összekapcsolódhatott egy szokatlan, 50 éves periódussal, amikor négy hatalmas vulkánkitörés óriási mennyiségű vulkáni hamut juttatott az atmoszférába, tönkretéve az önellátó gazdálkodást.
A világ klímahálózatának fenti zökkenői okozták a hőmérséklet-zuhanást, de ellenkező hatásuk is volt: a perzselő hőhullámok és a száraz szelek.
Százezer hajléktalan
London a kis jégkorszak csúcsán történetének legpusztítóbb tűzvészét szenvedte el. 1665-ben, a bubópestisjárvány idején legalább 57 ezer ember halt meg, de ez 1666 hideg telére véget ért, majd a nagyon meleg nyár után a város mintha csak forró bádogdobozba került volna. 1666. szeptember 2-án, amikor száraz, északkeleti szelek fújtak, a hajnali órákban tűz ütött ki a királyi pék házában.
A lángok gyorsan terjedtek, nemsokára körülfogták, majd porig égették a sok közül az első templomot. London polgármestere azzal vált hírhedtté, hogy lekicsinylően csak ennyit mondott a tűzről:
Ugyan, egy asszony is levizelheti.
Tévedett.
Samuel Pepys naplóíró "egyetlen hatalmas tűzkaréjnak" írta le, ami "több mint egy mérföldig elhatolt. A lángok rettenetes zajt csaptak, a házak recsegtek, miközben összeomoltak." A nagy tűzvész okozta pusztítás korszakos volt: 13 200 ház pusztult el, valamint több mint 400 utca és udvar; a 600 ezres népességből 100 ezren váltak hajléktalanná. A katasztrófáért senki sem az északkeleti szelet meg a száraz hőséget okolta, inkább az Úr ítélőszéke elé vitték a katasztrófát. Október 10-ét az "alázat napjának" nyilvánították, amikor Istenhez könyörögtek, "hogy megbocsássa a nemzet égbekiáltó bűneit".
Szörnyű látvány
Az 1730-as évekig metszően hideg telek jöttek, amit nyolc olyan kellemes tél követett, mint amilyenek a XX. században voltak. De 1739 után ismét visszatért a hideg. A "búza java és az árpa nagy része odaveszett", és az angol gabonaárak 23,6 százalékkal emelkedtek az átlag fölé. Mint mindig, most is a szegények szenvedték a legtöbbet, néhányan engedhették csak meg maguknak, hogy szenet és tűzifát vegyenek. Vacogva bújtak össze kunyhóikban és kalyibáikban, ahol sokan halálra fagytak. A London Advertiser írta, hogy "megdöbbentő látni az utcáinkat ellepő szörnyűségek ekkora tömegét". Sokan egyik egyházközségtől a másikig vonszolták magukat, és nem segítettek nekik. Edmund Burtt, az 1741-ben Skóciában utazgató angol úriember feljegyezte a kisgyerekekről: "tényleg szörnyű látvány, (…) különösen, amikor elfogja őket a (…) betegség [a hasmenés]."
A XVII. és a XVIII. század folyamán minden szörnyű szenvedés ellenére kibontakozott az a mezőgazdasági forradalom, amely lassan, de biztosan megteremtette Nagy-Britannia számára az eszközt, amivel úrrá lehetett a kiszámíthatatlan időjáráson. A népesség már nem függött az önellátó mezőgazdaságtól, és a bekerítések politikája nagyobb tanyákat és földterületeket hozott létre, ahol a földesurak egyszerre termeszthettek gabonát és tenyészthettek állatokat. Hidegtűrő búzát vetettek, takarmánynövényeket használtak - például lóherét, amivel átteleltethették a jószágot -, és a marhák és birkák szelektív szaporításával is kísérleteztek.
A szörnyű hidegből fakadó problémák miatt a globális kereskedelmi hálózatok erősödése ugyanilyen létfontosságú volt Európa növekedési képessége szempontjából. Ezek lehetővé tették a kontinensen belüli intenzív búzakereskedelmet, valamint a távoli területekről származó nyersanyagok exportját és importját is. A XVII. század végére Anglia és Hollandia lett a globális színpad két legmeghatározóbb szereplője. A kis jégkorszak leghidegebb időszakában mindkét ország hódítások és kereskedelmi hálózatok kiterjesztése révén elérte a világ jelentős részét - arról nem is beszélve, hogy politikailag is könyörtelenül maguk alá gyűrték az új területeket.
A teljes cikk a BBC History magazin legújabb, 2020. márciusi számában olvasható.
Kiemelt kép: Wikipedia
