Beszél valamennyire magyarul? Az internet nem tudott eligazítani ebben a kérdésben.
Olyanokat tudok, hogy a "Hosenträger" a "nadrágtartó", a "Bad" pedig a "fürdőszoba". De ennél többet sajnos nem. Elnézést is kérek az olvasóktól, mert annyi magyar filmben szerepeltem az elmúlt évtizedekben, hogy valamit igazán megtanulhattam volna, de mindig olyan keményen dolgoztam, hogy nem jutott időm rá.
Harminc éve forgatták utolsó közös filmjüket Szabó Istvánnal, a Hanussent. Milyen volt ennyi idő után újra közösen dolgozni?
Természetes érzés volt, olyan, mintha egész idő alatt együtt dolgoztunk volna. A kapcsolatunk sosem szakadt meg, időről időre találkoztunk, és jókat beszélgettünk ez alatt a harminc év alatt. Ilyen tekintetben mindig volt lehetőségünk, hogy megosszuk egymással az ötleteinket, a gondolatainkat vagy a véleményünket.
Az ilyen beszélgetések során esetleg felmerültek olyan filmtervek, amelyek végül valamiért nem jöttek össze?
Nem vetettünk el soha semmilyen ötletet, inkább úgy mondanám, hogy ebben az időszakban mindketten a saját utunkat jártuk. A Zárójelentés megszületése viszont jelzi, hogy a közös munka iránti vágyunk túlélte az elmúlt három évtizedet.
Kívülről nézve, a Mephisto a legfontosabb állomás a pályáján, mert előtte főleg színpadi színész volt, ám ez a szerep egy csapásra világszerte híres filmszínésszé tette. Ön ezt hogy élte meg?
Először is, egy színpadi színésznek nem muszáj átváltoznia filmszínésszé. A legtöbb ember azt hiszi, hogy ez a kettő tulajdonképpen ugyanaz, pedig ez nem is állhatna távolabb a valóságtól. Persze mondhatjuk, hogy rokon tevékenységek, de mégiscsak két alapvetően különböző mesterségről van szó. A színház egy olyan tér, amiben három szilárd fal áll, a negyedik fal pedig lélegzik. Ebben a térben játszódik le mindaz, amit színháznak nevezünk.
A színház tehát eleven mítosz, ahol esténként újra és újra megismételjük ugyanazt a rítust, ezzel szemben a film mindenekelőtt technikai produktum, amit utólag raknak össze a vágószobában, és onnantól lezártnak tekinthető.
Ez nem jelenti azt, hogy az emberi drámákat ne lehetne filmen visszaadni, csak nem folyamatukban és összefüggéseikben. A filmben egy mozaik darabkáit próbáljuk összerendezni, valahogy úgy, mint a kirakós játékban. A valódi mű csak ennek a rakosgatásnak a legvégén jön létre. Mondjuk, ha Jokohamában vetítjük a Mephistót, és valaki beleköhög a nagy monológomba, nem szakít félbe, én pedig nem állítom le az előadást, és kiáltok fel, hogy "Ez több a soknál!", hiszen nem is hallom a köhögést. Attól a pillanattól kezdve, hogy a forgatás véget ért, a film leválik rólam, és a maga útját járja. A színházban viszont tegnap este is a Hamletet játszottam, és biztosra mondhatom, hogy nem fogom tudni ugyanúgy eljátszani ma, sem holnap este. A színházban tehát mindig ősbemutató van. Az én lélegzésem és a publikum lélegzése egy közös, együttes légzéssé áll össze, amitől teljesen sajátos atmoszféra alakul ki. Tudható is nagyszerű színházi színészekről, milyen komoly nehézségeik adódtak a filmforgatásokon. Természetesen fordítva is igaz: a filmszínészek is szeretnék kipróbálni magukat a színpadon, és gyakran megesik, hogy föladják, mert rájönnek, hogy itt valami egész másról van szó.
A Szabóval közösen forgatott trilógia alapvetően az egyén és hatalom viszonyáról szól. Arról, hogyan köt a hős egyre nagyobb kompromisszumokat a rezsimmel, ami végül őt is bedarálja. Az előzetes alapján úgy tűnik, a Zárójelentés is feszegeti ezeket a kérdéseket. Mit tud hozzáadni a korábbiakhoz?
A film tulajdonképpen mindig arról szól, hogy képesek-e az emberek egymással élni, és ha igen, hogyan. A Zárójelentésben is emberek életét mutatjuk be, ebben a tekintetben természetesen hasonlít a trilógia filmjeire. A Mephistóban és a Hanussenben viszont egy egészen embertelen, gyilkos rendszer uralkodik, amely felfoghatatlan léptékű elnyomásra és népirtásra használja fel hatalmát.
Ehhez képest nevetségesnek tűnnek azok a problémák, amikkel a Zárójelentés kis falujának lakói küzdenek. De valóban nevetségesek?
Azt szeretnénk, ha ezt a kérdést minden néző feltenné magának. Egyébként a 80-as évekbeli filmek eredetileg nem trilógiának készültek, csak menet közben váltak azzá. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ez a három film a közép-európai történelem száz évét öleli fel, a mozgókép nyelvén keltve életre ennek az időszaknak a dilemmáit. A Zárójelentés valóban kötődik ehhez, mert azt a kérdést feszegeti, hogy előfordulhat-e újra mindaz a rettenet, ami a trilógia történelmi hátterét képező száz évben történt.
Egy szerep megformálásakor biztos elgondolkodik azon az ember, hogy ő milyen döntéseket hozott volna. Ön szerint meg tudja-e bárki mondani magáról, hogy hős vagy gyáva, mártír vagy kollaboráns lett volna belőle, ha egy olyan rendszerbe születik, mint a náci Németország?
Aki nekem azt mondja, hogy biztosan tudja, miként viselkedett volna annak idején, azzal szóba sem állok. Mert a napnál világosabb, hogy az ilyen illetőnek gőze sincs az emberekről, legkevésbé pedig saját magáról.
Pályafutása nagy részében összetett, vívódó figurákat játszott, de volt James Bond-főgonosz is, Sean Connery ellenfeleként a Soha ne mondd, hogy soha című filmben. Tudott kihívást találni is az ilyen kevésbé komplex, elrajzolt figurák megformálásában is, mint mondjuk Maximilian Largo? Élvezi az efféle "ripacskodást"?
Ezt képtelenség összehasonlítani a Mephistóval vagy a Redl ezredessel. A Bond-filmek tulajdonképpen nem mások, mint mai modern operettek. Persze valamennyire ezek is ábrázolják, hogyan tudnak az emberek egymás mellett élni, különös tekintettel arra a kérdésre, miként osztja meg a hatalom a társadalmakat, hogy aztán uralkodhasson felettük. De akármennyire is jók a forgatókönyvek és a forgatókönyvírók, végső soron mindegyik Bond-film a hidegháború fekete-fehér világképében megragadt, szórakoztató kalandtörténet. A szerepek is sztereotípiák mentén lettek leosztva. Jellemző, hogy a gonoszokat szinte mindig európai színészek játszották, köztük én is.
De a kérdés az volt, tudja-e élvezni az ilyen karikatúraszerű figurák alakítását is?
Sokkal szívesebben menekültem volna én is Kim Basingerrel, mint Sean Connery, ahelyett, hogy ezt a teljesen őrült, de jó sok pénzzel kistafírozott titkos ügynököt játsszam, aki atombombával akarja sakkban tartani a világ vezetőit. Persze csak viccelek, valójában azért tudtam élvezni a szerepet, mert megpróbáltam a magam számára hihetővé és hitelessé formálni ezt a karaktert is.
A Bond-filmekkel ellentétben, a Zárójelentés nem modern operett, nagyon is valós problémákról szól. Tanult magáról valamit a forgatás alatt? És ha igen, meg tudja mondani, mi volt az?
Hogy konkrétan a Zárójelentésből mit szedtem fel, azt nem tudom megválaszolni, de az biztos, hogy minden egyes nap tanulok valamit. Persze mindig maradnak nyitott kérdések, embernek lenni pedig épp azt jelenti, hogy szembenézünk a ténnyel:
mindnyájunknak ezekkel a megválaszolatlan kérdésekkel kell együtt élnünk, és majd egyszer meghalnunk is.
Annak azonban nagyon örülök, hogy ezt a sok kínzó rejtélyt én játékos formában tapasztalhatom meg.
A játék tehát fontos tényező az életében?
De még mennyire!
