Február végén járt körbe a hír,
miszerint az elmúlt években állami százmilliárdokkal felhízlalt Mathias Corvinus Collegium (MCC) nem egyszerűen csak megvásárolta, majd
teljesen felújítja a méltatlan állapotba került debreceni Aranybika Szállót, de a projekt részeként lebontja az 1973-1976 közt, részben előregyártott elemekből épült modern szárnyat is, hogy a
helyére egy új struktúrát építhessen.
Az MCC célja, hogy a patinás épület és leendő szomszédja
az intézmény egyik vidéki oktatási helyszínének, kollégiumának, tudásközpontjának, illetve egy legalább nyolcvan szobás,
négycsillagos superior kategóriájú hotelnek adjon helyet.
A témában korábban írt, az épület rövid történetét is bemutató
illeszkednie kell majd a debreceni belváros történeti környezetéhez,
ez pedig nyilvánvaló utalásnak tűnt arra, hogy az századfordulós homlokzatot kaphat.
Ezt erősítette most meg az MCC a Miniszterelnökség parlamenti államtitkáraként is működő kuratóriumi elnöke, Orbán Balázs, aki a helyszínen előbb arról beszélt, hogy a már folyó építészeti tervpályázat győztesének munkája a jövő év elején kaphat építési engedélyt, így a munkák ideális esetben alig egy év múlva megkezdődhetnek - olvasható az MTI közleményében, ami hozzáteszi: a cél,
hogy az új épületrész a patinás szárny történelmi stílusát követve, egy 21. századi elvárásokat kielégítő, az MCC oktatási programjainak befogadására alkalmas létesítmény legyen.
Ennek jogosságát Orbán szerint az általuk megrendelt reprezentatív felmérés is alátmasztja, hiszen aszerint
a debreceniek döntő többsége azt szeretné, ha a történelmi városképbe illeszkedő, hagyományos építészeti stílusú, felújított épület állna a város főterén. Minden tervre nyitottak.
- tette hozzá.
A közvélemény-kutatás - aminél sem a megkérdezettek számát, sem az adatgyűjtés helyét nem lehet tudni - eredménye nyilvánvalóan nem meglepő, a magyarok jó része szerint ugyanis
ami díszes, és réginek tűnik, az szép, ami pedig mellőzi a műkőből és gipszből készült részleteket, az értéktelen, bontandó, vagy épp csúnya.
A helyzet nem oldható meg egyszerűen, hiszen ha az oktatási rendszerben egyetlen pillanatnyi idő sem marad a XX. századi modern, vagy épp a kortárs művészetre, ezek létjogosultságát pedig az állam is számos bontással, illetve hamis visszaálmodással kérdőjelezi meg - elég itt az Országos Teherelosztó, vagy az egykori Diplomataház esetére gondolni -, akkor nem látszik igazán kiút arra, hogy egy relative szűk körön kívül bárki is elismerje őket.
