Úgy kezdődött, hogy felriadtam. És nem a telefonom pityegésére, hanem annak hiányára. Gyanús csend terjengett a kispárnám mellé éjszakára is gondosan elhelyezett android felől, amely egyszerre az irodám, a szerkesztőségem, a családom, a baráti köröm, szélsőséges esetben a pszichológusom és a háziorvosom. Felkaptam a telefont, a csipától és a szemüveghiánytól hunyorgó szemmel megnéztem a Facebook-értesítéseket. NULLA. ÉS NINCS WIFI. Aki egy online szerkesztőségben dolgozik, ahol a csapat jórészt a neten tartja a kapcsolatot, tudja, hogy ez a nettó képtelenség kategória. Nyilván Nostradamusnak igaza volt, itt a világvége, kitört az Armageddon, a zombiháború, meg az ökológiai katasztrófa egyszerre.
Felugrottam, egy felnőtt nőhöz teljesen méltatlan, Hello Kitty-s szőrmemamuszban először odarongyoltam az ablakhoz, hogy a szomszédok nem pakolnak-e már teljes pánikban az autóikba, esetleg nem magasodik-e fölénk az égen egy fél Budányi, lapos űrhajó. Semmi. Zúzás a nappaliba, a rooterhez.
Innentől kezdve tíz percig csak a (bocsánat) seggem látszott, ahogy a komód mögé benégykézlábazva megpróbáltam ki-be húzogatni a dugókat, tuszkolgatni a kábeleket, fel-le kapcsolgatni a rooter gombját. Aztán pókhálós hajjal vissza a mobilomhoz (ki szokott a komód mögött takarítani, hagyjatok már!), WiFi ki, aztán újracsatlakozás. Megint semmi.
Hát itt leültem egy kávéra. Végig kellett gondolnom az életemet, na. A kávéfőző szerencsére működött, a tejmelegítésre használt gáztűzhely is. Csináltam egy hatalmas bögre, tűzforró tejeskávét, és megkezdtem az újratervezést. Először is meg kellett tudnom, hogy csak nálam állt meg a világ, vagy máshol is. Fel kell hívnom a netszolgáltatóm ügyfélszolgálatát. Kapom fel a telefont, hogy megguglizzam a számát...ja, hát ugye nem működik. Így, hónap végére a havi adatmennyiségemet is legyepáltam, tehát a telefonon sincs net, kész, zéró.
Komolyan mondom nektek, egy darabig teljesen lefagytam. És akkor eszembe jutott Mr. Bell, meg az ő távrecsegő készüléke. Hát hiszen a telefont eredetileg arra a célra találták fel, hogy telefonáljanak vele!
Örömmámorban tárcsáztam az öcsém számát, aki épp dolgozott, de tudtam, hogy mivel a szomszédban lakik, ugyanaz a szolgáltatója. Felvette, és akkor jött a nap következő csodája: meghallottam az öcsém hangját. ÉLŐBEN. Mondjuk a “Beléd meg mi a franc ütött?” stílusban odamormogott, álmosan morcos “Mondjad!” nem öntött el túl sok családi melegséggel, de akkor is az ő hangja volt. Nem csetablak, meg emoji, meg lájk, meg komment. Gyorsan elhadartam neki a problémát, jó nagyot röhögött, és bemondta a szolgáltató számát.
Újabb telefon. “Jelenleg az Ön kerületében különösen nagy az ügyfélszolgálatunkra beérkező hívások számra, minden kezelőnk foglalt, de hívása fontos számunkra stb. stb. stb.” Ehhez képest elég hamar kapcsoltak egy kezelőt, aki először megkért, hogy kapcsoljam be a tévét meg a médiaboxot (ugye az is hozzájuk tartozik), és amikor kiderült, hogy az se működik, közölte: “Elnézését kértjük, az egész 11. kerületben áramellátási hibával küzdünk, de dolgozunk rajta, remélhetőleg még a mai nap folyamán megoldjuk.”
Ültem a kanapén, és szembesültem az immár kikerülhetetlen ténnyel: a mai szabadnapom, úgy tűnik, TÉNYLEG egy szabad nap lesz.
Nem pityeg tíz másodpercenként a teló, nem ír rám egyik kollégám, barátom sem, nincsenek hülye sorozatok a tévében, nincs tévé sem, meg Netlfix sem, csend van, meg én, meg a lakás. Kívül rekedtem a digitális civilizáción, mint egy modern kori Robinson (mondhatnám, hogy Mrs. Robinson, de arról mindenkinek más jut az eszébe, úgyhogy hagyjuk).
Szeretem a kihívásokat, és amúgy is az a korosztály vagyok, amely azért még bőven megérte a net-nélküliség kegyelmi állapotát. Gondoltam, oké, mindenki nyugodjon le a kacsába, odakint mínusz öt van, tehát a kötelező kutyasétán kívül megy ki innen a halál, maradok itthon, és kezdek valamit a napommal. RENGETEG tanulsággal szolgált ez a kis “kísérlet”. Sorolom.
#1 A csend – úgy értem, a teljes, tökéletes, digitális zaj nélküli csend – először marha ijesztő. Utána meg marha felszabadító. Lassabban kezdett verni a szívem, abbahagytam a folytonos rohangálást, tevés-vevést a lakásban, meggyújtottam néhány teamécsest, és a mosógép tetején ülve – egy mosást azért beraktam – elgondolkodtam olyan dolgokon, amiken úgy kábé öt éve biztosan nem. Szinte hallottam, ahogy a lelkem meg az idegrendszerem valahol mélyen, belül azt rebegi nekem: “Köszönjük! Köszönjük, hogy végre velünk is foglalkozol egy kicsit!”
#2 Net nélkül jó pár halálos betegséget meg lehet úszni. Néhány nyugodt óra után, virágöntözés közben párszor megrándult a felkaromban egy izom. Mindennapi jelenség, az előző esti jógaóra következménye, de bevallom, ez nálam általában úgy néz ki, hogy felkapom a telefont, rákeresek az “izomrángás” szóra, és öt perc múlva gondolatban az összes szerettemtől elbúcsúzom, mert TUTIRA találok valami halálos kórt vagy dögvészt, amelyre a tüneteim ráillenek. Na, most ez nem volt. Maradt a virágöntözés.
#3 Ha nincs net, az emberek esznek. Életemben először (tényleg!) rendeltem egy pizzát – annak a számát is az öcsémtől kérdeztem meg, olyan jó volt másodszor is hallani a hangját –, ahol közölték, hogy a 11. kerületben úgy megnőtt a forgalmuk, hogy másfél-két óra, amíg kihozzák. “Nem is értem” –szabadkozott a diszpécser, én meg magamban jót kacarásztam, és hozzácsaptam a rendeléshez egy tiramisut is.
Amúgy tényleg, amikor kinéztem az ablakon, a távolban, a tízemeletesek között kis pizzafutárokat láttam rohangászni, vagy három-négyet.
#4 És akkor ott van a pisilés. Mivel kábeltévé nem volt, de a DVD működött, leporoltam az – egyébként több száz darabos – DVD-gyűjteményemet (a cipzáras DVD-tokon annyi por volt, hogy innom kellet egy pohár vizet, miután letüdőztem), és megnéztem egy filmet. A nap nyugis-mélázós hangulatához illően az Anyegint, Liv Tylerrel és Ralph Fiennes-szal. Hatalmas, orosz tél, komor szőrmebundák, egy elfuserált, édesbús szerelem. Úgy háromnegyed óra után ismeretlen érzés kezdett kerülgetni. Pisilnem kellett. Nem a pisilés volt ismeretlen, hanem a “filmnézés közbeni pisilés”. Hát persze, mert ha én filmet nézek, azt általában a tévében teszem, ott meg húsz percenként van egy reklámszünet, akkor bőven kimehetek. Most meg nem, csak ha ÉN megállítom. Elképesztő.
#5 A csurgatás-mentes Anyegin egyébként is elgondolkodtatott. Ott van ez a Tatjana, aki egyetlen levelet írt meg, és ráment az egész élete. Én megírok naponta vagy húszat, csetelek vagy ötvenet, e-mailezek, posztolok, lájkolok, kommentelek, nyüzsgök, izgek-mozgok, és tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mire megyek ezzel. Ralph Fiennes mindenesetre még nem kopogtatott be az ajtómon, pedig annak például határozottan örülnék.
Tudom, tudom, ez a mai élet ilyen. Meg a munkám is ilyen. Nem lehet megállítani az időt, bár, ha a net-nélküliség egyszer mégis megállítja, és akár csak egy napra is lekapcsolódsz a digitális pórázról, azért rájössz ám, micsoda abszurdum, amiben élünk. Lélekellenes, idegölő, alattomos rabszolgaság, amely lehet, hogy látszatra pótolja az emberi kapcsolatokat, de azok valódi tartalmát, melegségét soha nem lesz képes visszaadni.
Mindig éreztem, hogy a Mátrix című film teljes joggal lett kultusz: egy olyan jövőt jósolt meg, ami már jócskán valóra vált. Minden porcikánk, minden idegsejtünk bele van drótozva egy tökéletesen megkreált álvalóságba, és lássuk be: komoly erőfeszítést igényel lekapcsolódni ezekről a drótokról.
Tanulság? Hát az nincs. Hacsak az nem, hogy éjszakára ezentúl lenémítom és a szomszéd szobában hagyom a telefonomat, és tévé helyett visszaszokom a DVD-re. Ja, és még az is, hogy az a néhány ember, aki valóban el akart engem érni tegnap, megtette. Hárman is. Képzeljétek: felhívtak telefonon!
