2020-ban már beszámoltunk róla, hogy egy kínai háborús mozi lett a legnézettebb film az egész világon: akkor a járvány nagy mértékben hozzájárult a Nyolcszáz című alkotás sikeréhez, mely normális esetben az első tízbe se nagyon került volna be ezzel az eredménnyel (hónapokkal később végül megelőzte a 2020-as produkciók közül egy japán anime, a Demon Slayer: Mugen Train). Tavaly aztán olyan szempontból helyreállt a rend, hogy az év legsikeresebb filmje a Pókember: Nincs hazaút lett, a második viszont egy kínai film, angolul The Battle at Lake Changjin (Csata a Csangdzsin-tónál), mely nem mellesleg minden idők legsikeresebb kínai filmje, sőt, egyetlen más, nem angol nyelvű film nem hozott még ennyi bevételt.
Kapcsolódó
A kínaiak válasza a Dunkirkre beelőzte Hollywoodot
Az év legnagyobb bevételt hozó filmje idén egy kínai háborús film, a The Eight Hundred (A nyolcszáz) lett, amely a japán-kínai háború egyik epizódját eleveníti fel. A film érezhetően a legnagyobb hollywoodi produkciókkal kíván versenyezni. Sikerült vajon?
A Csata a Csangdzsin-tónál ennek megfelelően a valaha volt legdrágább kínai film is egyben, melyet a Kínai Kommunista Párt propagandarészlege rendelt meg, a párt fennállásának századik évfordulójához kapcsolódó ünnepségsorozat részeként. A film maga pedig a koreai háború egyik kulcsfontosságú ütközetének állít emléket, amikor a konfliktusba belépő Kínai Népi Felszabadító Hadsereg egységei megállították az észak felé nyomuló, amerikai vezetésű ENSZ-hadsereget a Csangdzsin-tó (koreai nyelven Csoszin) mellett. Ez pedig azt jelenti, hogy a film valójában a kínaiak és az amerikaiak összecsapásáról szól, ahol természetesen az utóbbiak a rosszak. Ez nagyban különbözik a 2020-as Nyolcszáztól, ahol a Kínába betörő japánok voltak az ellenfelek, és annak a filmnek a főhősei ráadásul a kommunisták ellenfelei, a nacionalista Kuomintang hadsereg katonái voltak (melyet egyébként nem is nézett mindenki jó szemmel a pártban). Az viszont, hogy ezúttal az amerikaiakat tették meg fő ellenfélnek, sokat elárul a kínai pártvezetés mai világképéről, ugyanakkor európai nézőként is szokatlanabb helyzet. Főleg, hogy a Csata a Csangdzsin-tónál egy pillanatig sem leplezi, ezúttal a kommunista Kínával kellene rokonszenveznünk - olyannyira, hogy Mao Ce-tung is feltűnik a filmben, mint bölcs vezető.
Bár a Csata a Csangdzsin-tónál nyilvánvalóan belföldre készült, a film külföldön is hullámokat vert, hiszen érzékeny témát érint például Dél-Koreában, ahol érthetően egész máshogyan tekintenek a koreai háborúra és benne a kínaiak szerepére. Ott például történelemhamisításnak és nonszensznek nevezték a filmet, de az angolszász kritikusok is nagyrészt propagandafilmnek titulálták, nem megfeledkezve a megrendelő kommunista pártról, valamint arról sem, hogy a Csata a Csangdzsin-tónál remekül passzol Hszi Csin-ping egyre nacionalistább politikájához. De miről is szól pontosan a film, és mi volt ez a csata?
A koreai háborút a kommunista Észak-Korea robbantotta ki 1950. június 25-én, amikor megtámadta a kapitalista Dél-Koreát, és az ENSZ (melyet akkor a Szovjetunió épp bojkottált, Kína helyett pedig Tajvant ismerték csak el) engedélyezte, hogy túlnyomórészt amerikai katonákból álló koalíciós erők induljanak a déliek megsegítésére. A Douglas MacArthur által vezetett hadsereg a partraszállás után villámgyorsan végigkergette az északiakat a félszigeten, a maradékuk így az országot Kínától elválasztó Jalu-folyóhoz szorult. Kína ugyan épphogy csak túl volt egy véres polgárháborún, Mao azonban úgy döntött, nem hiányzik neki egy ellenséges, egységes Korea a határnál, és belépett az északiak oldalán a háborúba. Az amerikai felderítés hibáit és a hatalmas létszámbeli fölényt kihasználva a kínaiak - elképesztő emberáldozatok árán - megállították az amerikai előrenyomulást a Csangdzsin-tónál, ahol még a mínusz húsz-harmincfokos hideg is hátráltatta a harcoló feleket, az áldozatok tekintélyes részével a fagy végzett. Igaz, az amerikai főerők egy része ki tudott törni, és őket végül sikerrel evakuálták, a frontvonal pedig visszakerült a 38. szélességi fokhoz, ahonnan a háború indult, és ahol aztán a háború váltakozó sikerrel folyó, további szakaszai ellenére megmaradt a határ a mai napig.
Ebből már látszik, hogy a Csangdzsin-tónál valójában nem lehetett hősies honvédelemről beszélni, mint a Nyolcszáz esetében, hiszen Amerika nem tervezte megtámadni Kínát, és a harcok is végig koreai területen folytak. A filmet nézve azonban eleve az lehet az érzésünk, hogy Amerika volt az agresszor, nem pedig a háborút kirobbantó Észak-Korea. A koreaiak teljesen hiányoznak a filmből (mindkét oldalról), mint ahogy az ENSZ zászlaja alatt harcoló egyéb nemzetiségek (britek, kanadaiak, törökök, ausztrálok stb.) is. Ez két országról szól, Kínáról és Amerikáról. Ennek megfelelően a filmben a kínaiak hősiesen és önfeláldozóan védik a hazájukat, pedig nincs is téli felszerelésük, és csak fagyott krumplit kapnak enni, miközben az amerikaiak bőséges lakomával ünneplik a hálaadást, és arról beszélgetnek pulykaevés közben, hogy vajon időben otthon lesznek-e karácsonyra, ahogy azt a pökhendi MacArthur tábornok ígérte nekik.
A pártpropaganda továbbá szükségét érezte annak is, hogy végre új legendát szőjenek Mao Ce-tung elsőszülött fia, a koreai háborúban 28 éves korában elesett Mao An-jing köré. Ami biztos, hogy Mao An-jing egy légicsapásban vesztette életét, amikor a fronttól biztonságos távolra lévő főhadiszállást támadták a légteret uraló amerikai bombázók. Mao An-jing (aki álnéven teljesített szolgálatot) azonban mégsem az óvóhelyen tartózkodott, hanem az egyik lebombázott épületben, ahol másodmagával meghalt. A haláláról több elmélet is kering, a legismertebb szerint sült tojásos rizst készített a konyhában annak ellenére, hogy a konyhát csak éjszaka volt szabad használni, ráadásul a füsttel felhívta magára a támadók figyelmét. A sült tojásos rizs mára ellenzéki jelkép lett a kínai közösségi oldalakon, melynek elég a receptjét posztolni október 24-én, Mao An-jing születésnapján ahhoz, hogy az illető ellen eljárás induljon. A film ezt úgy teszi tisztába, hogy Mao An-jing az óvóhelyen jön rá, hogy egy fontos térkép ott maradt a falon, ezért rohan vissza, nem törődve a hulló napalm bombákkal, és így hal hősi halált.
Mindezekből már sejteni lehet, hogy a Csata a Csangdzsin-tónál nem sokat törődik a történelmi hűséggel, de ettől még filmként működhetne. Annál is inkább, mert igen jó nevű alkotók jegyzik: összesen három rendező dolgozott a filmen. Csen Kaj-ko leginkább az Isten veled, ágyasom! rendezőjeként ismert, Tsui Harkot az egyik legnagyobb hongkongi rendezőnek tartják, míg Dante Lam (Vírusháború, Mekong-művelet stb.) a mai kínai akciómozi nagysága. Ebből egy felfújt, csaknem háromórás, látványos háborús film lett, melynek a sztoriját azonban egy bekezdésben el lehetne mesélni. A főhőse Wu Qian-li (az egyik legnagyobb filmsztár, Wu-Jing alakítja), a Népi Felszabadító Hadsereg századparancsnoka, aki éppen csak hazatér a polgárháborúból falujába, hogy másnap máris indulnia kelljen az új háborúba. Titokban követi öccse, Wan-li (a tinibálvány Jackson Lee alakítja), aki nem részletezett okból szintén be akar állni a seregbe, és végül az ő útjukat követve ismerhetjük meg a csata történetét.
Tsui Hark és Dante Lam neve azonban szavatolja, hogy láthatunk néhány bravúros és véres akciójelenetet, melyek közül külön kiemelkedik, amikor a kősivatagon áthatoló kínai katonák megpróbálnak elrejtőzni a pulykavadászatot játszó amerikai harci gépek elől. Az élvezetet azonban lerontja a néha túlzásba vitt CGI, mint ahogy az is, hogy a készítők a leginkább hatásvadász megoldásoktól sem riadnak vissza, legyen szó az osztott képernyőről, a lassításról vagy éppen a modern hangszerelésű kísérőzenéről. A pátosz vagy akár a giccs nyilván nem ritka a hasonló nyugati háborús filmekben sem, és bár nagyszabásúnak ez is elég nagyszabású, mégis több helyen megbicsaklik, hogy ez ugyanaz a kategória lenne, mint mondjuk a Pearl Harbor (noha Michael Bay hatása nyilvánvalóan ott kísért a magát a tanítványának valló Dante Lam munkáján).
De ha már amerikai filmeseket emlegetünk, szót kell ejteni az amerikai szereplőkről is, noha az alkotók szerint a Covid húzta keresztbe a számításaikat, amikor egy komolyabb amerikai stábot is szerettek volna foglalkoztatni a filmben. Így teljesen ismeretlen amerikai színészek alakítják a támadókat, néha rendkívül idétlen párbeszédekkel, bár valójában egyetlen amerikai van csak, akinek egy kicsit is kidolgozottabb a karaktere: ő Oliver P. Smith tábornok, aki már akkor bizonyítja, hogy más fából faragták, mint a többieket, amikor szembekerül a bunkó Edward Almond tábornokkal (egyébként valóban súlyos konfliktus volt köztük), és a film végén ő az, aki beismeri, hogy ilyen elszánt ellenfél ellen semmi esélyük.
A Csata a Csangdzsin-tónál tehát egy átlagos háborús hőseposznál is propagandaízűbb film, amely tényleg csak a háborús filmek fanatikusainak ajánlható Kínán kívül, és össze sem nagyon lehet hasonlítani a Nyolcszázzal, amely sokkal jobban működött szinte minden szempontból. Az a film látványosabb, izgalmasabb, egységesebb volt, egy jól működő sztorival a középpontjában, ahol egy maroknyi hős állította meg a Kínára rárontó ellenséget. A Csata a Csangdzsin-tónál azonban jobban passzol a Hszi Csin-ping vezette Kína világképéhez, minden téren nagyobb támogatást kapott, és nem véletlen az sem, hogy most februárban már bemutatták a film második részét is.
