Kedvenc bocsánatkérő nagyjelenetem Lucy Maud Montgomery Anne Shirley-jében volt. A híres kanadai könyv- és filmsorozat nyitányában a szomszéd csúnya megjegyzéseket tesz a kislány szerinte szerencsétlen külsejére és kibírhatatlan természetére, óva intve a barátnőjét attól, hogy a próbaidőn lévő árvát örökbe fogadja. A valóban heves természetű lány erre válogatott szidalmakkal, kiabálva válaszol, elhordva az öregasszonyt hájas vén pletykafészektől rosszindulatú viperáig mindennek. Mivel Marilla és Matthew azt szeretné, hogy a gyerek velük maradjon, Anne-nek bocsánatot kell kérnie.
A lány hihetetlen színjátékot kanyarít: földre veti magát, látványosan alázkodik meg. Aki csak a körítést látja, elhiheti, ennél jobban nem szomjazható a feloldozás, ilyen tettet csak a mélyen megélt bűnbánat indukálhat.
Igen ám, de aztán jön a lényeg: a kislány esedezésében a kitétel. Miszerint elismerte, hogy amit az öreg hölgy róla mondott, mind igaz. Majd:
És amit én mondtam önnek, az is igaz volt, csak nem lett volna szabad kimondjam.
Egy ilyen bocsánatkérést hogyan kell fogadni? Bocsánatkérés egyáltalán? Hogyan érdemes reagálni a kényszeredett farizeus szavakra?
Az utóbbi évek nyilvános térben zajlott bocsánatkéréseit látva megállapítható, hogy elfelejtettük a szó valódi jelentését. Színjátékokat látunk, paródiát. Az egymás iránti tisztelet emberi alapkövetelménye (aminek része a másik igazának elismerése, véleményének elfogadása) erodálódott. És ez már nem csupán a politikai oldalak közötti, sokszor szándékosan méltóságtépázó csörtékben nyilvánul meg, hanem leszivárgott a kommunikáció minden szintjére.
A bocsánatkérésre sokszor mint a gyengeség kifejeződésére gondolunk, holott legtöbbször éppen a felülemelkedés, a belátás elemi ereje nyilvánul meg benne. Míg egyesek hatalmukat, pozíciójukat veszélyeztető cselekedetként gondolnak a bocsánatkérése, másoknál a gyermeki sémák lépnek működésbe, hatalmas szorongásokat, belső feszültségeket keltve.
Tán mindannyiunknak van gyermekkori igazságtalansághoz kötődő élménye. Egyszer megsértett a szomszéd fiú, csúnyát mondott az anyukámról is. Sípcsonton rúgtam. Jól sikerült, a cipőm orra felsértette a bőrt, vérzett a lába. Az álságos rém üvölteni kezdett, anyám kirohant. Szétválasztott minket. "Azonnal kérjél bocsánatot a Jancsikától - üvöltött rám -, különben nem kapsz a barackos sütiből, én nem nézhetsz rajzfilmet!" Felháborodva próbáltam túlkiabálni az immár krokodilkönnyek között, kajánul nyögdécselő Jancsit, hogy "de hát én…".
"Nem érdekel, ki kezdte", süvöltött anyám, és nem maradt más lehetőségem, mint a bocsánatkérés. Az ujjaim persze csuriban voltak (ami ugye azt jelenti, nem igaz, amit mondok), úgy préseltem ki magamtól a szavakat. Mikor anya bement, a kárörvendő Jancsika rámvigyorgott, s én búcsúzóul elgáncsoltam.
Anyám tehát akaratlanul arra tanított, hogy a bocsánatkérés: büntetés.
Értek valamit a szavaim? Aligha.
Nehéz műfaj tehát a bocsánatkérés, tanítani kéne. Már csak azért is, mert a konfliktusok elrendezésének sokszor ez az egy módja marad.
Mi kell ahhoz, hogy felfedezzük, épp erre van szükség? Fejlett önismeret és önkritika, jó helyzetfelismerő képesség és egészséges emberi viszonyok. Annak felismerése, hogy a hibánk belátása nem azonos a megalázkodással, hanem annak felnőtt és érett beismerése, hogy nem vagyunk tökéletesek, de törekedszünk rá, mégpedig a másik és önmagunk tiszteletével.
Hogy is lehetne úgy tisztelni magunkat, ha azt mások jogtalan, igazságtalan lenyomásával tesszük? Semmit nem ér a gőgből és kivagyiságból emelt falunk.
Súlyos érzelmi deficitre utal, ha valaki képtelen az őszinte bocsánatkérésre. Nárcisztikus, önmagukat tévedhetetlennek gondoló emberek sajátja ez, akik közben nem gondolnak arra, hogy a másik félben milyen pusztítást végezhet a feloldatlanság, a sérelmek el nem ismerése, a megbántottságuk semmibevétele.
Aki képtelen a hibáit beismerni, az jellemzően úgy lép át másokon, hogy elhiszi, joga van ehhez.
Számos példát hozhatunk a történelemből, ahol az elmaradt bocsánatkérés generációk lelkibékéjét tette tönkre, konzerválta a megalázottság érzését, belül munkált tovább. A szörnyűségek és a hozzájuk tapadó szégyen gyilkolja a lelket, a rossz emlékek bebetonozódnak, a feszültség életeket tehet tönkre.
Olvasni is szörnyű volt Marton László "bocsánatkérését", melyet a kényszer szült, és mely leginkább magyarázkodás. Látjuk is a következményeket: hazánkban a "me too" rossz szájízzel, valódi következmények nélkül csengett le.
A minap a Nagy Blankának aláfotózó képet ocsmányul posztoló Pilhál Tamás is úgy kért bocsánatot, hogy közben oda-odacsapott a lánynak; nyilván rászóltak, hogy mindennek van alja, kell egy gesztus, de nem kell túl komolyan venni. A tanulság: legközelebb is nyugodtan járassunk le bárkit, aztán jöhet egy "bocs", s el van intézve.
Ebben remek mesterünk Orbán Viktor, aki március tizennegyedikén bocsánatkérő levelet írt az Európai Néppárthoz, azokhoz az úgymond eszmetársaihoz, akik kezdeményezték a magyar kormánypárt kizárását. Azokhoz, akiket nem sokkal korábban "a baloldal hasznos idiótáinak" nevezett. Félszívű bocsánatkérés volt ez, mely valójában csak ezen erős kifejezések használatára vonatkozott.
Orbán így kért bocsánatot. Gógyizva. És hívei elégedetten csettintenek.
Orbántól valóban karakteridegen lenne bocsánatkérést elvárni.
De hát mit is lehet a gőggel kezdeni? Letörni sem lehet már, uralkodik a közbeszéden, a közgondolkodáson. A méltóságuktól megfosztottak pedig csöndben vannak, de ez hosszú távon nem működik. A ki nem mondott, fel nem oldott feszültség robbanáshoz vezet.
Kiemelt kép: Orbán Viktor miniszterelnök (j) és Manfred Weber, az Európai Néppárt (EPP) EP-képviselõcsoportjának elnöke sajtónyilatkozatot tesz az Országházban 2018. március 20-án. Koszticsák Szilárd / MTI
