Nálunk a gyereknap hagyományosan május utolsó vasárnapján van, idén épp az EP-választással egy napon, azaz május huszonhatodikán. Bár a neve nemzetközi gyermeknap, kis érdekesség, hogy nagyvilágszerte nem azonos napokon ünneplik, az országok maguk választhatták meg az alkalmasnak tűnő időpontot.
Az első ünnep 1920. április huszonharmadikán volt Törökországban, a következőre öt évet kellett várni, s 1925-ben tartották Genfben. Az ENSZ közgyűlése csak évekkel később, 1954-ben javasolta, hogy minden országban legyen egy nap csak a gyerekekért. Az ünnep üzenetei közül kezdettől a legfontosabbak közé tartozott, hogy felhívja a figyelmet a gyermekek jólétének érdekében kifejtett küzdelemre. Bár az évek alatt kopott ez a jelentés, és mintha csupán az édes gyerekprogramokról szólna az egész, a gyerekkor fogalmát gyakorlatilag arra a pár évre redukálva, amikor a kicsik elvannak órákig a cuki gyerekkoncerten dalokkal, bábokkal és/vagy elugrálnak a trambulinon, azért nem árt az emlékeztető, ezen a fronton is milyen súlyos a helyzet hazánkban.
Nem szívesen vagyok ünneprontó, de az utóbbi hetekben több olyan hír jött szembe, ami arra figyelmeztet, hogy a gyerekeket (is) érintő súlyos problémákról a társadalom nagy része nem tud, vagy nem akar tudomást venni. És míg vurstlivá változik az ország, s a felhők is vattacukornak tűnnek (azaz, míg a középosztálybéli gyermekek hancúroznak a felfújt várban, valódi kis királyfiként és királykisasszonyként), addig a magyar gyerekek egyharmadát fenyegeti a szegénység és/vagy a társadalmi kirekesztettség. Ők azok, akik nemhogy extra ajándékokhoz nem jutnak, hanem elfogadható oktatáshoz sem. Sőt, az emberi egészségügyi szolgáltatások is lényegében elérhetetlenek számukra, beleragadnak a helyzetükbe, egy teljes életre determinálja őket származásuk, kitörési lehetőségük nincs.
Társadalmi mobilitás terén borzalmasan állunk. Ráadásul immár tény, hogy a nélkülözés a géneket is módosítja, és ahogy a traumákat, úgy például az éhezés kínjait is továbbörökítik a szülők, gyakorlatilag megszakíthatatlanná téve a generációkon átívelő szenvedés és tehetetlenség folyamatát.
Tavaly volt a Családok éve, idén a sorosozás-migránsozás mellé a pozitív üzenetet a családi akcióterv szolgáltatta. Ami csupán az amúgy is tehetős családokat ösztönözheti, bár az eredmény kérdéses, főképp a KSH két hónapja nyilvánosságra került demográfiai adatainak a tükrében.
2018-ban csaknem húszmilliárd forintot költött a kormány a családtámogatással kapcsolatos intézkedésekre, és hárommilliárdot magára a programra. (Hogy propagandára mennyi szaladt el, arról nem találtam információt.) A januári adatok szerint a házasságkötések száma öt, a gyerekek száma pedig öt és fél százalékkal csökkent, míg a halálozásoké közel húsz százalékkal növekedett. (Aminek egyik oka, legyünk méltányosak, hogy a Ratkó-korszak gyerekei lassan kiöregszenek a szülőképes korból, a Ratkó-korszak gyerekei pedig egyre többen halnak meg.)
Hiába a csinnadratta és a mosolygós stockfejek a plakátokon, úgy tetszik, a szülési-fészekrakási kedv nem turbózható fel oly mértékben és olyan könnyedén, mint a gyűlölet. Mindenesetre a baráti családoknak jól megy most is.
Vérfagyasztó bepillantani a valós számok világába. Még vérfagyasztóbb realizálni, hogy a kampánycélokért tényleg semmi sem drága. Még az sem érdekes, hogy a gyerekeket olykor tárgynak és díszletnek használják, tombol a politikai pedofília. Se a jóízlés, se a botrányok nem szabnak határt. Orbán nem először él ezzel, és most turbó üzemmódra kapcsolt. Május elején maxolta ki a dolgot, amikor a hároméves Ádámkával jófejkedett egy hatalmasat, de aztán sem akart fékezni.
Alig kellett párat aludni, bekukkantott egy szászfenesi kisgyermekes családhoz, majd május tizenegyedikén Böjte Csaba csikszentsimoni gyermekotthonbanában pózolt a gyerekkel.
Hiába mondta ki Székely László ombudsman április elején, hogy "egyetlen gyermek sem lehet pártpolitikai tevékenységnek háttere, díszlete", nem számít.
De mi azért lessünk be a díszletek mögé. Nézzük csak meg például a Fóti Gyermekváros kiszervezésének anomáliáit.
Vagy az olyan tényeket, hogy a kamaszok között is ugrásszerűen megemelkedett a családjukból kiemelt gyerekek száma.
A számokból és a lebutított kommunikációból is nyilvánvaló a szándék: a mostani kormánynak nem felnőttek, hanem nagyra nőtt gyerekek kellenek, akik beérik a cukorkával. Addig állítsuk meg, amíg nem válik korrigálhatatlanná a pusztítás.
Kiemelt kép: ERKY-NAGY TIBOR /Fortepan
