Ha a kormány hallgat az Állami Számvevőszék elnökére, bevezeti a kötelező takarékossági intézkedéseket.
És ha a kormány következetes önmagához, meg is teszi ezt, hiszen így csodálatos út nyílik új lenyúlásokhoz.
Bő egy éve hozta nyilvánosságra egy kutatását a Policy Agenda, mely arról készített pillanatfelvételt, hogy a magyar polgárok mennyire vannak felkészülve váratlan kiadásokra, s egyáltalán mit gondolunk a takarékosságról.
A vizsgálat azt tükrözte, hogy nem ostromoljuk a pénzügyi tudatosság csúcsait, és a lakosság kétharmadának még egy elromlott mosógép vagy egy fogászati beavatkozás is megborítja az életét. Számokat is közöltek arról, mi az a javasolt összeg, aminek mindig a számlánkon kellene lennie, vészhelyzet esetére. Persze más a helyzet családosoknál (és itt sem mindegy, a család hány főből áll), illetve egyedülállóaknál, más a fővárosban, más falun. De az nem kérdés, hogy minimum háromhavi megélhetésünknek megfelelő összegnek rendelkezésünkre kéne állnia, hogy az átmeneti időszakokat (mint amilyen, mondjuk, egy hosszúra nyúlt betegség vagy a munkakeresés ideje) átvészelhessük.
A felmérés minimum két-háromszázezer forintos nagyságrendről beszél, és bár a számok tavalyiak, ez a becslés aligha reális, nem fedezi egyetlen ember kiadásait sem, ha a baj már nem csak annyi, hogy penészesedik a fal. A magyar valóságot (kórházi kezelések költségei az ingyenes egészségügyben, ingatlanárak, egekbe szökő albérlet- és élelmiszerárak) figyelembe véve ezek az irányadó összegek összeszorított foggal épp ha egy hónapig segítenek a fejünket víz felett tartani.
Ráadásul az, ha valakinek nincs az átmenet idejére legalább a minimális talpon maradást biztosító elérhető pénzügyi kerete, az növeli a kiszolgáltatottság és a zsarolhatóság szintjét; hiszen aki nem tudja eltartani a gyerekeit, az bizony sokkal könnyebben sarokba szorítható, mint az, aki szabadon rendelkezik az összes joga felett.
Egy-egy munkáltató (legyen az állami vagy magán) kényére-kedvére hagyva, függőségi viszonyokba bonyolódva könnyebben sérülnek akár a legalapvetőbb jogaink is, belecsúszhatunk elvtelen kompromisszumokba pusztán azért, hogy az állásunkat megtarthassuk. Arról beszélni tehát, hogy fokozni kell a lakosság megtakarítási hajlandóságát, nem ördögtől való. A probléma (vagy inkább a kérdés) az időzítéssel és a módszerrel van.
Az időzítésen nincs mit csodálkozni. Pontosan tudjuk, hogy országunk helyzete mindig a nagypolitika viszonylatában változott, és hogy a jelenlegi kormánynak hatalmas szerencséje van (volt eddig), hogy növekedési periódusban sikerült átvennie a hatalmat. Hívei így minden sikert a vezér egyedi sikerének könyvelhetnek el, éljen az ügyes varázsló, aki felvirágoztatta kis hazánkat! Igen ám, de elapadhatnak (és apadnak is már) az EU-s források, a pénzügyi szakértők közelgő válságról beszélnek.
A portfolio.hu szerint már jövőre elérhet minket a baj. Ha ez így történik (és lassulás mindenképp lesz), akkor azt bizony a magyar lakosság is meg fogja érezni. Na, ekkor fog jól jönni a megtakarítás. Milyen jó, hogy szeretett vezetőnk erre is gondolt, ha már mi magunk nem dugdostuk okosan a párnacihába a pénzt. Ezzel kihúzzuk egy ideig, amíg ő kihúz minket a bajból. Persze ez nem vonatkozik a totális függésben tartott közmunkásokra, ők maradjanak csak nyugodtan irányíthatóan szavaztathatóak.
Az ő fizetésükből is félre kell majd tenni, ha esetleges általános emelés lépne életbe? Vagy nekik már úgyis mindegy?
Vagy a közmunkáért kapott alamizsnából lenyeshető összeg amúgy is aprópénz ahhoz képest, amit a többiek fizetéséből le lehetne csippenteni? És egyáltalán: miért van olyan rettenetes érzésem az egész állami takarékoskodással szemben? Miért gondolom, hogy nem feltétlenül maradna az saját vagyon, azaz bármikor elveszíthetik ezek az elkülönített összegek a magánvagyon jellegüket, ha azt központilag úgy gondolják?Ismerve a Fidesz gyakorlatát ,bármikor hozhat rendeletet államérdekre, terrorfenyegetettségre, mit tudom én mire, ami alapján ezeket az elrekkentett összegeket nem magán-, hanem inkább közcélra (nem tudok rá jobb szót, noha véletlenül se közcélról van szó) lehet használni. Azaz a mi családunktól elvéve a már megszokott családi zsebekbe átfolyatni.
Hogy ezek csak agyrémek, és teljesen elrugaszkodtam a valóságtól? Meglehet.
De legalább két olyan momentum akad, ami nem feltétlenül növeli az állampolgári bizalmat a megtakarítások kapcsán, és legalábbis kétségessé teszi a vak elköteleződést bármiféle államilag kontroll alatt tartott (irányított) gyűjtögetésben. Nem hiszem, hogy akad, aki elfelejtette, mi is történt a magánnyugdíjpénztári megtakarításokkal. Vagy azt, ami a lakástakarékokkal, az egyetlen olyan megtakarítási formával esett meg, ami valóban betöltötte a funkcióját, azaz többeket takarékoskodásra késztetett.
Az egész szimpla színlelés.
De tényleg nem értem, mit kell még mindig alakoskodni. Miért nem vezetnek be inkább egy új adót, ebben nagy gyakorlatuk van. Minek ez a nevelő máz? Az atyai érzések otthonosságának fokozására? Vagy továbbmenve: miért nem hozzák vissza ismét a békekölcsönt? A hívek örömmel fizetnének, ahogy adtak a kampány idején is, a többiek pedig úgyis tehetetlenek. Kíváncsi vagyok, meddig lesz még fontos a látszat. És hogy kik és meddig dőlnek be még neki?
Kiemelt kép: Kummer János /24.hu
