Megint időhurokba kerültünk. A történelem kicsiben is ismétli önmagát, voltaképp tragikus a sorminta, történik, majd megtörténik újra. És mivel a tehetetlen belenyugvás érzése is ugyanaz, a reakciók sem változnak. Jön valami botrányos, valami ésszel nehezen felfogható, előtte, alatta és utána a kormánypárt megafonjai dicsőségről harsognak, az ellenzék pedig vagy tüntet (a tüntetők létszáma drámaian fogy), vagy nem, gyártódnak a mémek, s egy hét múlva már máson bosszankodunk és/vagy kínunkban nevetünk majd.
Ami most zajlik a Néppártból való felfüggesztés kapcsán, ez a kommunikációs bravúr szintén megtörtént már egyszer. Ráadásul a közelmúltban, ugyanazzal a céllal. (Ami nem csoda, egyetlen igazi mozgósító erő van még mindig: a migránskártya mindent visz.)
Emlékszünk a 2016-os kvótanépszavazásra?
Ott vetették be először a trükköt, miszerint akkor is fölényes győzelmet aratunk, ha veszítünk. Nagy volt a tét, mert a méregdrága manőver, ez a kormányzati hergelőkampány egyetlen dologról szólt: kiállítani a hűségnyilatkozatot a párt és a vezér mellett.
Maga a szavazás érvénytelen volt. Többek között azért, mert undorító módon vezették fel, a megelőző heccelés kiváltotta sokak (és nem csak a baloldal) ellenkezését, ami ahhoz vezetett, hogy pusztán jóízlésből sem járultak az urnákhoz, kifejezve ezzel véleményüket az egész processzus gyomorforgató mivoltáról. Volt némi remény afelől, hogy a gyűlöletpropaganda végül tán kontraproduktívvá válik, hiszen, állították sokan, tartósan lehetetlen kizárólag a félelmekre és az indulatokra alapozva kampányolni. Reméltük, győz valami emberi. Mert már akkor sem volt túl nagy vita az ügyben, hogy Európa legfontosabb kérdéseinek egyike a bevándorlás, csak éppen nem ezen a módon, nem uszítva és a legrosszabb emberi ösztönöket megpiszkálva kellene diskurálni róla.
A kampány alatt tudható volt, hogy a cél semmiképpen nem a párbeszéd, tényleg csak abban lehetett reménykedni, hogy érvénytelen lesz a procedúra, és felnyitja a szemeket. Érvénytelen lett, és a szemek makacsul csukva maradtak. Mi történt? Ugyanaz, mint most.
A kormány az érvénytelen szavazást megdicsőülésként tálalta, ellepték az országot a plakátok, miszerint a magyarok kilencvennyolc százaléka nem akarja a migránsokat. Ekkora a többség! Csak két hazaáruló százalék maradt, ők eztán a szabad préda, lehet lejáratóhadjáratot indítani ellenük, lehet őket gyalázni, sorosbérencek, a nép ellenségei.
Az érvénytelen népszavazás így végül megért minden kiadott közforintot, hiszen a célját betöltötte. A hívek összezártak, egy emberként még magasabbra emelték királyukat/apjukat/védelmezőjüket. Erősödött a tömeg identitása, hiszen kilencvennyolc százalék azt jelenti, hogy mindenki. És a többséggel lenni jó. A maradék bizonytalan pedig simult, nehogy ő legyen hirtelenjében az ellenség, hiszen tudni, mit jelent manapság ellenségnek lenni: anyagi és erkölcsi kivéreztetést például.
És a kilencvennyolc százalék megszilárdította, bebetonozta a rendszert. Innentől tényleg mindent lehet mondani, a recept bevált.
Tehát, ami most történt, valójában nem példa nélküli. Éppen hogy logikus. Ahogy most hallottuk, a Fideszt nemcsak kizárni és felfüggeszteni lehetetlen, hanem párbeszédbe sem lehet kerülni vele. Mindenre van frappáns válasz, amivel teleplakátolható az ország, megtölthetőek a saját médiumok reklámfelületei. És nem kell nagyon furmányosnak lenni, nem kell sokat agyalni azon, hogyan fordítható ki minden információ. Elég a brüsszeli bürokratákat emlegetni, mert a magyar pontosan tudja, hogy a fő ellenség Brüsszel, és hogy a bürokrácia szörnyű dolog, a józan paraszti ésszel élő magyar ember ellensége. Elég csak arra utalni, hogy mindenki a szeretett védelmezőnk ellen, azaz miellenünk van, lám, most is milyen agyafúrt Orbán, ahogy rájuk kényszerítette az akaratát.
Az áskálódó, ellenséges, migránsbetelepítő, a magyarokat kihasználni akaró társaságot újfent jól kijátszottuk. Megint megmutattuk neki.
És közben a többségnek fogalma nincs például arról, hogy mi is az az Európai Néppárt. Keveri az unióval, az uniót keveri Soros Györggyel, és még ki tudja, milyen érzelmi és értelmi bakugrásokkal jutnak el odáig, hogy a magyarnak jár az uniós pénz, amúgy meg kuss legyen.
Számít egyáltalán, pontosan mi történt? Jobb, ha szembenézünk vele, hogy nem. Az észérvektől és józan magyarázatoktól, a tiszta és érthető kommunikációtól rég búcsút vettünk. Félő, hogy elmémeskedtük, elvicceskedtük az igazi veszélyt, és a baloldal is sokszor önmagát megnyugtató módon ventillált.
Annak idején a józanészre és jóérzésre apellálva maga TGM is így írt:
Orbán még nyerhet választásokat, de a karizmatikus hatalma, a népvezérsége véget ért. Egy füllentős, érthetetlenül gazdagodó politikus a sok közül, talán még mindig a legügyesebb - de ez nem sokat ér.
Reménykedett, reménykedtünk abban, hogy ekkora arcátlan hazugsághalmaz láttán azért meginog a többség. Nem így történt. És a szívünk mélyén mi is tudtunk, hogy hazudunk magunknak. Csak mindenkit másfajta mese altat el.
Kiemelt kép: Emmanuel Dunnand / AFP
