Kevés dolog hatott meg annyira, mint az a kormányhírportálon (origo) megjelent írás, mely Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter feljelentése kapcsán arról beszélt, mily aljas dolog az álhírterjesztés. Hogy mennyire veszélyes üzem ez, és védjük meg tőle a fiatalokat, és ne engedjük, hogy mindenféle undorító rágalom, álhír gyökeret verjen az agyukban, különösen álljuk útját a magát Gulyás Gergelyt és a többi vezető fideszes politikust ostorozó borzalmaknak. (Kábé olyan mélyen érintett meg ez a gulyási jajszó, mint amikor a Lokál sóhajtozott, hogy őt bizony betiltotta a gaz Karácsony Gergely, hát hol itt a sajtószabadság!)
Gulyás aggódásának gyümölcse az, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda nyomozásba fogott "álhírterjesztő portálok ellen". A célpontok között, biztosak lehetünk benne, egyetlen fideszes hazugsággyárat sem vizsgál majd a szerv.
A hazugságok és undorító rágalmak korában élünk, szép lassan hozzászoktunk, ahogy akár a szarszaghoz az orr; állandósult bűz, észre sem vesszük.
Bő két éve, amikor kék Soros-plakátok lepték el az országot, reméltem, azt hittem, leértünk a gödör aljára. De hamar kiderült, hogy az a hergelés csak az első lépés volt.
Egy mostani buliban előkeveredett Orbánnak a Demjén-koncerten lőtt csibészes fotója: kiröhögtük. Aztán szóba került egy számos műfajban jeleskedő művész, a nevét inkább nem árulom el, aki korábban rendre szellemesen karikírozta urainkat, ám "politikai okból" kiesett a pikszisből, s ahogy sorra elveszítette munkáit, magába zárkózó, kellemetlen alakká vált. A bulizók harsányan hiányolták eleganciáját, fricskázó iróniáját, megrótták, hogy "csak a gyűlölet fröcsög belőle is".
Inkább hallgattam, nem akartam hangulatgyilkos lenni: tudtam, ha megszólalok, belőlem is gyűlölet buggyan elő. Mert szörnyű megérezni, hogy lassan a tieid között is egyedül maradsz.
Nem az árkokat szeretném mélyíteni, nem a megosztottságot óhajtom állandósítani. De nehogy már az érjen normává, hogy "örüljenek, ha élnek" az egzisztenciálisan sakkban tartottak, azok, akik elől elszippantották a levegőt.
Mióta neveztük át a behódolást kompromisszumnak?
Miért tilos dühösnek lenni, az igazságnak hangot adni, még akkor is, ha az akció feleslegesnek tetszik? Miért csak a könnyed (ön)irónia az elfogadott fegyver a hazugsággyárral, a lejáratókampányokkal és az intézményesült hazugságokkal szemben?
Miért kínos, ha valaki komolyan veszi, hogy létezik "a szabadság vándora"?
Számítanak egyáltalán az észérvek?
Vérfagyasztó hazugságokkal lehetetlenítenek el embereket, hónapokkal később pár mondatos helyreigazítás jön, s megy minden ugyanúgy tovább.
Nőverő a Juhász Péter!
Vona Gábor Allahot imádva üzekedik váltogatott férfipartnereivel!
Donáth László alávaló zaklató! Meg a lánya is az! (Utóbbi ügyben a legfrissebb hír, hogy a lelkész ellen könnyű testi sértés vádjával indul eljárás.)
Összekennek, védekezz, próbáld lemosni, a szag úgyis megmarad.
Donáth Anna még szeptemberben nekiugrott a fideszes hazugsággyárnak. Azt írta: "Hát, kedves Fidesz, ez már nem fog menni. Minden ilyen, belföldre szánt hazugságot postafordultával küldök angol fordításban a valódi címzettekhez."
Fontos misszió ez, csak, tartok tőle, egy, a miénkhez hasonlóan elhülyített országban szerény hatása lehet. Hiszen mit számít már a valóság? Eddig is megtudhatta az igazságot, aki utánament: még a nyilvánosság szűkülő és egyre inkább (minden oldalon) fanatizálódó tereiben is lehetett/lehet tájékozódni.
Ám a cementbe kötött hülyeség rém nehezen oldódik, ha ugyan egyáltalán, az elemző, oknyomozó anyagok kevesek szemét nyitják fel. A híveket nem zavarják a tények, nem okoz zavart a fejekben, mindenre találnak felmentést. Hogy például: "Az igazságnak számos nézete létezik, mondandónkat mindig a hallgatósághoz kell igazítani… Az ostoba balosok még ezt sem tudják."
Egyik "kedvencem" a hazaáruló kártya. A minap láttam egy kommentben Kossuth Lajost idézni: "Aki magyar létére idegen földön rossz hírét költi hazánknak, még ha oly igaz is, amit állít, közönséges hazaáruló." Ugye, nem nehéz ezt orbánosra fordítani?
A másik "kedvencem", az új adu: a zaklató! A Katona Tartuffe premierjére tartván betértem egy boltba, ahol két koros hölgy beszélt "Borkói" ügyéről, oda lyukadva ki, hogy a győri polgármester jachtozása semmi ahhoz képest, amit "az a Gothár művelt", az a "perverz zaklató", és "ilyenek mind".
Egy ismerősöm szintén Gothár Péter kapcsán kérdezte a Katonáról: "Azt a színházat még nem zárták be? Szégyen!"
Mit lehet ilyenkor mondani?
Egy komplett évtized hazugságvihara után nem jogos a befordulás és a harag? Nem jogos az ökölbe szorult kéz?
Láthattuk, mennyire keveset számít a leleplezés, s mennyit ér akár egy jogerős ítélet is. Emlékszünk, mi történt például a Helsinki Bizottság ügyében? Emlékszünk a hazudozó tárcának a Kúria döntése nyomán elhangzó úgymond bocsánatkérésére? "A minisztérium tudomásul veszi a Kúria döntését. A Helsinki Bizottság hiába tagadja és csűri-csavarja, akkor is tény, hogy egy Soros által pénzelt bevándorláspárti szervezet."
Rémes.
Még most sem vagyunk a gödör alján.
Gulyás aggódik, s nem tud nem az jutni eszembe, hogy ez most épp milyen új szemétségeknek ágyaz meg.
Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu
