Díjakat kaptak a díjra érdemesek, szívből gratulálok. Vastapsot, nem halkulót kérünk, hiszen Pesti Srácok-díjjal jutalmazták Gajdics Ottót és Siklósi Beatrixet. Gyorsan pattanjunk is talpra, úgy zúgjon a tapsvihar, ugyanis nincs vége az elismerésesőnek: Petőfi Sándor Sajtószabadság Díjat kapott Szakács Árpád. Szakács a szabadság bajnoka valóban, nyíltan, kitartóan, bátran állt és áll a támadások kereszttüzében. Sokat köszönhetünk neki: leleplezte a baloldali kulturális diktatúra rémtetteit, mindenben észrevette a migránssimogatást és egyéb kommunista elhajlásokat, rámutatott érdemtelenekre, akiknek semmi keresnivalójuk a kultúrában. Magasodjék példaként minden újságíró előtt az ő szakmai nagysága, intellektusa, lánglelke, vaslogikája.
Ideje volt a díjnak, és ideje lesz magasabb pozícióba helyezni Szakácsot, mert az nem járja, hogy csak cincog egy senki által nem olvasott izében.
Ünnepeljük őket, ők vezessenek minket.
Sőt, ha lehet, adjunk nekik, és nem csupán nekik, hanem minden lelkes NER-éltetőnek hetente kitüntetést. Alapítsunk még díjakat.
Bár a díj sajnos csupán kis ideig csillapítja a szomjat.
A rezsim ugyanis mindent akar. És a minden alatt tényleg mindent ért: nem csupán a közvagyon magánosítását, nem csupán a hatalmat (kis hatalom nem hatalom, mindenható hatalom kell), hanem az egész médiát, az egész kultúrát, az utcákat, a lakásokat, a gondolatokat.
Irreális fontosságtudat, a túlhabzott ego megnyilvánulása, amikor az ember önmagának lehetetlenül nagy presztízst tulajdonít, mely által mindenki fölé nőhet.
Az ellenvélemény ebben a rendszerben megtorlásra váró kilengés.
És most tényleg mindent megtehetnek: két nap alatt áttolhatnak törvényeket a parlamenten, bárkit megalázhatnak, rettegésben tarthatnak és kicsinálhatnak anyagilag, sőt, eget verő hazugságokat terjeszthetnek, amiket aztán elintéznek egy helyreigazítással.
Már nem elég a hatalom és a pénz. A Nárcisztikus Együttműködés Rendszerében (Bánki György pszichiátertől kölcsönvett fogalom) eljutottunk oda, hogy minden az övék. Innentől az kell, hogy mindezért taps és hozsanna is járjon. Ahogy Elena Ceausescunak a nyolc általánosra kellett minden díj és akadémiai elismerés, csak hogy önmagának bizonyítsa, ő egy valaki. Ideig-óráig el is hiszi ezt a narcisztikus személyiség. De hogy a fel-feltoluló kételyt csillapítsa, új elismerés kell. És hízelgés és hódolás.
Félelmetes tapasztalni napra nap a narcisztikus patológia megnyilvánulásait. A hatalom birtoklói kétségbeesetten hajszolnak valami megnyugvást. Azt gondolják, ha mindent a kontrolljuk alá terelnek, menni fog. De hát lehetetlen mindent uralni.
Ettől egyre dühösebbek.
Még önmagunktól is megszerezzük a Petőfi Irodalmi Múzeumot, és akkor miénk az irodalom is, ezt kiáltják. Kinevezünk új igazgatókat a jól működő színházak élére, hogy ott is csak a mi hangunk hallatsszon.
A hangulat lassan az ötvenes éveket idézi. A Kádár-rendszer azért tudott viszonylag simán átolvadni az újba, mert a nyolcvanas években már kifelé jött ebből a beteg spirálból, engedett sok mindent, lazított a gyeplőn, kis lépésekkel ugyan, de haladt a szabadság felé.
Aki befelé ment, mint a mostani rezsim, az a Rákosi volt, pórul is járt a végén. A mostaniak is pórul fognak járni, csak addig még sokat pusztíthatnak.
Az ellenzék pedig nem talál hangot a rezsimmel szemben. Az lehet a kulcs, hogy felismerjük: az ellenkezés egésze elhibázott alapokon nyugszik. Nem azon kell lamentálni, hogy kinek van igaza és miben. Narcisztikusokkal nem lehet vitázni ügyek mentén.
Az kell legyen az állítás, hogy a hatalomnak semmi köze a kultúrához. És az is alapállítás, hogy nem lopunk, mert a lopás büntetőjogi kérdés.
Orbánékkal tárgyalni, tőlük kérni tök felesleges. Gátlástalanul felrúgták a párbeszéd szabályait.
A kereteket kell megváltoztatni.
