Nem újdonság talán, de izgalmas újra és újra felismerni, hogy Juliette Binoche fenséges arca mindenre és bármire alkalmas. Karakteresen szép vonásai predesztinálják ugyan a kifinomultabb figurák megformálására, de túlélésért küzdő, lestrapált takarítónőnek épp annyira elhisszük. Tökéletes választás volt emiatt Emmanuel Carrere Between Two Worlds (francia eredetiben: Ouistreham) című filmjének főszerepére, amihez - ahogyan már a Két világ között angol cím is sejteti - pont arra volt szükség, hogy a főhősnőt elhiggyük két teljesen különböző társadalmi szerepben.
A cannes-i Rendezők Kéthete szekciót megnyitó film Florence Aubenas francia újságírónő tényregényén alapul, aki pontosan azt tette, amit Binoche figurája a filmben: valódi célját elrejtve Caen kikötővárosában takarítónőnek állt fél évre, hogy ténylegesen megtapasztalja, hogyan élnek azok a nők, akik alulfizetett alkalmi munkákból próbálják fenntartani magukat - és aztán könyvet írjon róluk. Nem spoiler, hogy ez a film gerince, de én úgy kezdtem nézni, hogy ennyit sem tudtam a sztoriról, és ez volt az igazi tesztje Binoche autentikus alakításának: teljesen megvettem figurájának, Marianne-nak a fedősztoriját, aki azzal házal a munkaközvetítőknél, hogy húsz évig háztartásbeli volt, de elhagyta a férje egy másik nőért, ezért most hosszú kihagyás után munkát keres.
Marianne teljes odaadással ugrik fejest a megalázó állásinterjúk, zavarba ejtően hézagos CV-k, kézzel töltött cigik, szaros vécék és koszos ágyneműk világába. Majdnem olyan, mint egy kulturális antropológus, aki résztvevő megfigyelőként a vizsgált kultúra tagjává válik egy időre, de a különbség a hazugság.
Az antropológusról mindenki tudja, hogy idegenből jött, Marianne viszont inkognitóban épül be, és ez hozza mozgásba a drámát. Miközben Marianne "nem csal", nem vesz igénybe külső segítséget Párizsban hátrahagyott igazi közegéből, és csak az újonnan kialakított szakmai és emberi kapcsolataira támaszkodik, hiába sikálja ugyanolyan lelkiismeretesen a nyilvános vécét, mint társai, valójában egészen más helyzetben van, így minden pillanata hamis.
Vagy mégsem? Ahogyan egyre jobban megismeri kolléganőit, ténylegesen osztozik a rengeteg szívásban és a kis hétköznapi örömökben is, olyan szövetségeket és barátságokat köt, amik igaziak. Az emberi kapcsolatok, az érzések valódiak, a felszín hazugsága mögött mélyebb szintű őszinteség bontakozik ki, ami talán fontosabb és értékesebb. És persze azon is el kell tűnődnünk, hogy Marianne előtt nemes cél lebeg, segíteni akar könyvével szerencsétlenebb élethelyzetben lévő nőtársain, vagy éppen ellenkezőleg, kihasználja őket saját sikere eszközeként. A figuráit finoman ábrázoló Carrere szerencsére nem dönti el helyettünk ezeket a kérdéseket, hagyja, hogy Binoche arcáról próbáljuk meg leolvasni a választ.
Ennyire közel még sosem voltunk Val Kilmerhez
Az idei fesztivál első napjaiban szokatlanul sok dokumentumfilmet mutattak be, én már négyet láttam, amikből kettőt érdemes együtt megemlíteni. Mindkettőt az idén indított Cannes Premiere nevű szekcióban vetítik, amit a versenyprogramba nem teljesen illő, kicsit rendhagyóbb alkotásoknak hoztak létre - itt debütál majd vasárnap Mundruczó Kornél Evolúció című új filmje is. A Val és a Jane by Charlotte című doksikban a közös és a különleges az extrém közelségük az alanyukhoz: előbbi egy Val Kilmer-portré a színész saját, évtizedek során felvett amatőrvideóinak felhasználásával, utóbbi pedig a színész- és énekesnő Charlotte Gainsbourg portréja édesanyjáról, a színész- és énekesnő Jane Birkinről.
A Valt rendezőként Ting Poo és Leo Scott jegyzik, de nyugodtan feltüntethették volna Kilmert is társalkotóként, mert az ő videófelvételei teszik ki a film nagyobb részét. Mint kiderült, a filmsztár szinte gyerekkorától kezdve dokumentálja saját életét, és mindent megőrzött, így a kiskamaszként testvéreivel forgatott filmjeiktől kezdve a castingokra készített bemutatkozóanyagain keresztül a leghíresebb filmjei forgatásán felvett videókig jóformán egész élete és pályafutása rögzítve van. Kronológiában haladunk a kezdetektől napjainkig, de az idővonalba mai interjúk ékelődnek be a torokrákon átesett, ezért nehezen és rosszul érthetően beszélő színésszel, aki helyett, apja szerepébe lépve, saját fia narrálja a filmet.
Ennél intimebb portrét elég nehéz elképzelni valakiről, és persze a film óriási ajándék a rajongóknak, tele van olyan csodás behind-the-scenes pillanatokkal, mint egy lakókocsis buli a Top Gun forgatása alatt, ahol kollégái a háta mögött Tom Cruise-on élcelődnek, vagy Kilmer és John Frankenheimer rendező szópárbaja a híresen problémás körülmények között készült Dr. Moreau szigete forgatásán.
A többek közt Lars von Trier A nimfomániásából ismert Charlotte Gainsbourg még sosem rendezett, a Jane by Charlotte-tal kimondott célja volt, hogy jobban megértse saját anyját - és ezen keresztül talán saját anyaságának bizonyos vonatkozásait is. Olyan értelemben is személyes a film, hogy egyáltalán nem törekszik Jane Birkin életéről és pályafutásáról teljes képet nyújtani, azok a kérdések kerülnek napirendre, amik Charlotte-ot foglalkoztatják, de ez egyáltalán nem baj, mert ő rögtön belecsap a lecsóba és olyanokat kérdez az anyjától, hogy szerinte miért van mindig egy kis feszengés közöttük, vagy arra kéri, hogy elemezze a második gyerekként felnövéshez kapcsolódó érzéseit (Jane és Charlotte is második gyerek).
Beszélgetéseik a világ különböző pontjain zajlanak Tokiótól, ahol Birkinnek éppen fellépése van, Bretagne-ig, ahol lakik. Egy pillanatig sem érezzük magunkat valamitől megfosztva, hogy illusztrált életrajz helyett a sztár hétköznapjaiba pillanthatunk bele, mert így olyan kérdésekre kapunk válaszokat a mindenről egyszerű őszinteséggel beszélő Birkintől, amiket egy újságíró fel sem merne tenni.
