Az emberi történelem során először 1958 augusztusában próbáltunk meg kilépni a Föld körüli pályáról: az Egyesült Államok Pioneer-0 űreszköze azonban nem járt sikerrel, sőt majdnem a kilövőállást sem hagyta el, 16 kilométeres magasságban megsemmisült. A célja viszont már ennek az eszköznek is az volt, hogy a Hold körül keringjen, segítsen megismerni azt az égitestet, ami gyakorlatilag tényleg a szomszédunkban van, de addig csak vajmi keveset tudtunk róla.
Ugyanebben az évben a Szovjetunió is megpróbálkozott egy holdi szondával: a Luna-E-1 a tervek szerint becsapódott volna a Hold felszínébe, de soha nem jutott el odáig. Annyit tudni róla, hogy a kilövés után 92 másodperccel szétesett.
Szovjet győzelem Gagarin előtt is
Mégis a szovjetek voltak azok, akik először elérték a Holdat, méghozzá 1959. január 4-én - igaz, csak annyira, hogy a Luna-1 szonda 5995 kilométerre megközelítse a felszínét. Az eszközt valószínűleg becsapódásra tervezték, de a felszínt valamiért nem érte el, mégis ez az első részben sikeres Hold-misszió a történelemben. Segítségével jöttünk rá arra például, hogy a Holdnak nincs mágneses mezeje. A Luna-2 volt az első, amely el is érte a felszínt, ez 1959. szeptember 14-én csapódott be,
a Luna-3 pedig 1959 októberében már képeket is készített a Hold túloldaláról, ahogy elrepült mellette.
Az amerikaiak első részleges sikerére a szovjet szonda után három hónapot kellett várni: a Pioneer-4 1959. március 4-én közelítette meg a Holdat, és repült el mellette. A Ranger-6 1964. július 31-én végül be is csapódott a felszínbe, de nem készített képeket, mert a megrongálódott az ütközés előtt, a Surveyor-1 pedig 1966-ban az első olyan amerikai szonda volt, ami nem becsapódott, hanem leszállt a Holdra. Ez a bravúr egyébként a szovjeteknek már ugyanebben az évben, de korábban sikerült: a Luna-9 felvette a harcot a Hold sajátos topográfiájával, és győztesen került ki belőle. A Luna-10-et pár hónappal később indították útjára, és ez lett az első olyan szonda, amelyik sikeresen Hold körüli pályára állt.
1966 és 67 között a NASA öt Lunar Orbiter eszközt indított útjára, amelyek végül a Hold felszínének 99%-át feltérképezték. Ez fontos volt ahhoz, hogy később sikeres emberes űrmissziók történhessenek.
Japán vitte a harmadik helyet
A Szovjetunió és Amerika után Japán volt az első ország, ami képes volt szondát küldeni a Hold körüli pályára: röpke 30 éves csúszással, de 1990 márciusában egyszer egy sikeres elrepülést, aztán meg egy pályára állást sikerült véghez vinniük a Hiten nevű eszközzel. Kína 2007 novemberében küldte pályára a Chang'e-1-et, Indiának pedig 2008 novemberében sikerült becsapódnia a Moon Impact Probe-bal. Az Európai Űrügynökség szondája, a SMART-1 2004 és 2006 között keringett a Hold körül, Izrael pedig idén próbálkozott egy leszállással, de a Beresheet csak pályára tudott állni, majd becsapódott a felszínbe.
Nem sikerült a Holdra szállás Izraelnek
Legközelebb jobban sikerül, mondta Netanjahu, miután elvesztették a kapcsolatot a szondával.
Összesen 70 sikeresnek mondható misszió indult el a Hold irányába 1959 óta, amik beteljesítették a nekik szánt szerepet, és vagy Hold körüli pályára álltak, vagy becsapódtak, leszálltak, esetleg mintát gyűjtöttek a kísérőnkről. Jelenleg öt különböző eszköz kering a Hold körül, vagy működik a felszínén, közülük a legrégebbi a NASA Lunar Reconnaissance Orbitere, amelyet 2009 júniusában lőttek fel, és amelynek célja a Holdon található erőforrások feltérképezése, valamint a jövőbeli leszállási helyek meghatározása.
Amerika bekeményít
Az űrverseny hajnalán, az ember nélküli holdi repülések területén a Szovjetunió jobbnak bizonyult az Egyesült Államoknak, nem is csoda, hogy John F. Kennedy elnök 1961-ben kijelentette: az USA-nak az évtized végére embert kell küldenie a Holdra. A szovjetek az első sikereket már be is zsebelték: az hagyján, hogy az övék volt az első sikeres Hold-szonda, de 1961. április 12-én egy szovjet repült elsőként a világűrbe is Jurij Gararin személyében. A NASA belehúzott, és annyira kisajátította magának az emberes holdutazásokat, hogy a mai napig csak amerikai lépett a kísérőnk felszínére.
Elsőként az Apollo-11 két űrhajósa, Neil Armstrong és Buzz Aldrin érte el a Hold felszínét 1969. július 21-én. Összesen 21 órát, 36 percet és 21 másodpercet töltöttek rajta, ebből kicsit több, mint két és fél óra sétával és mintagyűjtéssel telt. Sokan azt hiszik, hogy ők voltak az egyetlenek, akik a Holdra léptek, és hogy azóta sem mentünk vissza a kísérőnk felszínére, de ez nem így van:
az Apollo-11 sikere után felgyorsultak az események, és négy hónappal később az Apollo-12 asztronautái is a Holdra léptek.
Pete Conrad és Alan Bean missziójának egyik legnagyobb sikere az volt, hogy precízebben landoltak a kijelölt területen, mint az Apollo-11 Eagle modulja, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy utóbbinak olyan leszállóhelyet jelöltek ki, ami tele volt sziklákkal, ezért kellett távolabb letenni a holdkompot.
Az Apollo-13 is a Holdra készült, de az űrhajó oxigéntankja felrobbant, a személyzet éppen csak elkerülte a tragédiát, és nem jutottak el a Holdra. 1971-ben aztán az Apollo-14 asztronautái közül kettő újra a Holdra lépett: Alan Shepard és Edgar Mitchell ott tette le a landert, ahová az Apollo-13 misszió során kellett volna. A küldetés rekordtartó: ez alatt tették meg a leghosszabb utat az űrhajósok a Hold felszínén, méghozzá nagyjából 2,7 kilométert.
Az Apollo-15 ugyanebben az évben később indult útjára, ezúttal David Scott és James Irwin látogatta meg a kísérőnket. Összesen 77 kilónyi kőzetmintát hoztak haza a Földre. Az Apollo-16 űrhajósai, John Young és Charles Duke 1972-ben mentek a Holdra, ők voltak az elsők, akik a holdi felvidéken landoltak. Ugyanebben az évben érte el kísérőnket az Apollo-17 is Eugene Cernannal és Harrison Schmittel a fedélzetén, ők voltak az utolsó emberek, akik a Holdon, vagy annak pályáján jártak.
A Hold újra terítéken
Annak, hogy majdnem ötven éve nem látogatta meg senki az égitestet, rengeteg oka van, de egyik sem az, hogy a Holdra szállások nem voltak valódiak. A NASA prioritásai megváltoztak a több sikeres landolás után, 1973-ban pedig komoly olajkrízis rázta meg az amerikai gazdaságot, ami egy kicsit az űrkutatást is visszavetette. A cél a Hold helyett a Mars lett, mivel úgy gondolták, hogy az a rengeteg pénz és erőforrás, ami egy holdi utazáshoz kell, okosabban is elkölthető. A NASA a Space Shuttle felé fordította a figyelmét, a Saturn-V-ös rakétákat nem gyártották többé, a hidegháború pedig csillapodni látszott, és nem volt már olyan sürgető, hogy az amerikaiak vagy a szovjetek elsőként érjenek el sikereket az űrben.
Jelenleg azonban újra felélénkült az érdeklődés a Hold iránt, részben azért, mert egy komolyabb bázis tervei ütötték fel a fejüket, ahol akár hosszú távon is élhetnének űrhajósok. Mivel a Holdnak nagyon gyenge a gravitációs mezeje, a helyi erőforrások felhasználásával tizedeire lehetne csökkenteni a távolabbi űrutazások árát, ha innen indítanánk a rakétákat, ráadásul a kísérőnk tökéletes gyakorlópálya lehet egy marsi űrkolónia létrehozásához is. Egyelőre mindez csak tervek szintjén létezik, de a Hold mindenképpen visszakerült az emberes űrkutatás térképére.
