A self-help iparág egyre kiterjedtebb, és hatalmas igényt elégít ki, mégis kevés szó esik arról, hogy milyennek kellene lennie a jó önsegítő irodalomnak. Elindíthat egy önismereti úton, módszereket adhat a szorongás a leküzdéséhez, a gyerekneveléshez, az asszertív kommunikáció elsajátításához. A pszichológussal való munkát nem pótolja, mert egyrészt a problémáinkat nem elég átgondolni, hanem hangosan ki is kell mondani, és meg kell osztani azokat olyan emberrel, aki empatikusan hallgat; másrészt elsősorban maga a szakemberrel való kapcsolat az, ami gyógyít.
Ezekkel a reális elvárásokkal vághatunk neki egy önsegítő könyv olvasásának, és ezen kívül is vannak olyan követelmények, amelyeknek nem árt, ha a könyv megfelel. A pszichoedukáció fontos jellemzője a jó önsegítő irodalomnak: általános információkat kapunk az emberek lelki működéséről vagy arról, hogyan lehet változni.
Egy jó könyv motivál, reményt ad, a többi között azzal is, hogy látjuk, mások is küzdenek a miénkhez hasonló problémákkal.
A guruk sok embert meg tudnak győzni, de a sikerlista élén lenni nem egyenlő a hasznossággal. Nem jó és nem is etikus, ha az önsegítő irodalom úgy próbál segíteni, hogy nincs tekintettel az olvasók nemére, társadalmi helyzetére, személyiségére. A tanácsok károsak is lehetnek, ha az, aki adja, nem reflektál a saját privilegizált helyzetére. Az például, hogy "a pénz nem boldogít", cinikus üzenet a minimálbérből élők számára. Arra buzdítani, hogy az olvasó gondoskodjon magáról, legyen elég énideje, visszatetsző akkor, ha a szerző nem említi, hogy a könyvírás alatt a felesége főzött rá. Egy felelősségteljes self-help könyv olyan problémával foglalkozik, ami sok ember számára releváns, személyes tapasztalatokat oszt meg, nem nézi le az olvasóit, állításait kutatásokkal igazolja, és nem sugallja, hogy tanácsai vagy útmutatásai általánosan, mindenkire érvényesek. A szószátyárság, a hosszú filozófiai fejtegetés is kontraproduktív, hiszen ez inkább a szerző műveltségének fitogtatásáról szól, ami mellett elveszik a lényeg.
Jordan Peterson könyvéről egy felületes átlapozás után laikusok számára is jól látható, hogy túlírt, terjengős, és kinyilatkoztatásokkal, önkényes következtetésekkel van tele. A szerző mintha semmibe venné az eddig kutatások nagy részét, saját szakmáját. Freud és Jung gondolatait idézi elsősorban a pszichológusok közül, mellettük Frankl, Adler és Rogers kap pár mondatot. Ezzel azt a látszatot kelti, hogy a pszichológia több mint száz éves tudománya és gyakorlata leegyszerűsíthető néhány gondolatra, a széles körben alkalmazott kognitív viselkedésterápia és a legújabb traumafókuszú módszerek nála említést sem érdemelnek. Minél kevesebbet tud az olvasó, annál inkább elhiszi, hogy ez a könyv fogja megoldani a problémáit. Bár Peterson hangsúlyozza, hogy nem ért egyet azzal a divatos nézettel, miszerint az élet célja a boldogság, mégis pontosan azt teszi, amit a pozitív gondolkodás erejét hirdető guruk:
leegyszerűsít és csúsztat.
Jó nevelés
Több fejezet foglalkozik a gyerekneveléssel, és Peterson saját példákat is hoz, melyekben kifejti, hogy ő milyen jól meg tudta nevelni a gyerekeit. Ez akár rendben is lehetne, hiszen úgy tűnik, mintha felvállalná a sebezhetőségét és megmutatná, hogy az ő gyerekei sem születtek angyalnak, de a szerző elsősorban kinyilatkoztat és ítélkezik.
Ránézésre megállapítja, mi a baja egy gyereknek, és mit "rontottak el" a szülei: a repülőtéren üvöltő gyerekről "tudja", hogy nincs kétségbeesve, csak "önként" ordít, mert a szülei túl engedékenyek voltak. Azt vallja, hogy a mai szülők nem szabnak kereteket, nem merik fegyelmezni a gyerekeket, illetve gyakran túl is féltik, és ebből erednek a gondok. Az, hogy a gyerekeknek keretekre, szabályokra van szükségük amellett, hogy érezniük kell saját kompetenciájukat, pszichológiai közhely. Az viszont, hogy a "mai gyerekek" el lennének kényeztetve, és ez lenne az egyedüli probléma, csúsztatás és könnyen cáfolható. Gondoljunk csak arra, hogy bár ma már kevesebb gyereket bántalmaznak érzelmileg, fizikailag és szexuálisan, mint évtizedekkel ezelőtt, még mindig ijesztően magas az arány.
A szerző gyereknevelési gyakorlata is vitatható. Bár fegyelmezés alatt gyakran olyasmit ért, amivel a pszichológusok és az ártani nem akaró laikusok nagy része egyet tud érteni, hajmeresztő dolgokat is említ pozitív példaként. A fiát például úgy etette meg, hogy amikor az kiköpte az ételt, betapasztotta a száját, evésre kényszerítette, majd végül megdicsérte. Szexizmusát is megcsillogtatja a témában, amikor kijelenti, hogy azért is kell a gyerekeknek bátorságot tanulniuk, mert a nőknek férfiakra és nem kisfiúkra van szükségük.
Teljesen alaptalan, káros állításokat fogalmaz meg: "Idővel a legtöbb ember fejlődik, ahelyett, hogy lezüllene; ahogy felnőnek, kedvesebbek, lelkiismeretesebbek és érzelmileg stabilabbak lesznek. Ritkán fordul elő felnőttkorban az iskolaihoz hasonló zaklatás a maga kendőzetlen és gyakran szörnyű intenzitásával." Ha láttunk már bántalmazó kapcsolatokat, munkahelyi zaklatást, vagy tudatában vagyunk annak, hogy mennyire általánosak a felnőttkori érzelemkezelési problémák, akkor elég bizarrnak fogjuk találni ezeket a mondatokat. "Ha négyéves korára nem tanul meg rendesen viselkedni a gyerek, akkor örökre nehézségei lesznek a barátkozással. A szakirodalom ezt világosan megmondja" - írja a szerző magabiztosan, de forrásmegjelölés nélkül.
Ha mindenki kiállna magáért, megoldódnának a problémák?
Peterson az emberek közti hatalmi viszonyok megmagyarázásához a homárok hierarchiaharcát használja analógiának. Nem is lenne ezzel baj - sokan élnek ezzel a népszerű, néha szociáldarwinizmusba hajló eszközzel -, ha csak leegyszerűsítés lenne, és nem csúsztatás. Az az állítás például, mint hogy az alacsonyabb hatalmi szinten lévőkben kevesebb szerotonin termelődik, ami több fájdalommal, betegséggel és szorongással, rosszabb életkilátásokkal jár, a homárokra talán igaz, de az emberekre nem. Az ember ennél bonyolultabban működik: a hormonszint kölcsönhatásban áll például a gondolkodásunkkal, érzelmeinkkel, aktuális helyzetünkkel, és nem állandó jellemzőnk. A szerzőnek valószínűleg azért áll érdekében ezt bizonygatni, mert az emberi sikerességet és az életben való boldogulást egyebek mellett a hierarchiában elfoglalt helyre alapozza.
Könyvének egyik legfontosabb gondolata, hogy álljunk ki magunkért, hiszen így mások kevésbé tudnak bántani minket, és a többi embert is így segíthetjük. Ez kétségtelenül így van, nem véletlen, hogy könyve és tréningek tömege foglalkozik a nemet mondás nehézségeivel és az erőszakmentes vagy asszertív kommunikációval. Ugyanakkor Peterson nem mutat be konkrét, használható technikákat, nem empatizál azzal, aki képtelen kiállni magáért, illetve nem veszi figyelembe az olvasók eltérő társadalmi, kulturális hátterét. Olyan, mint az a motivációs tréner, aki vak a saját privilégiumaira és az emberek közti különbségekre.
Kapcsolódó
Milliók apukája, aki rendet rakna a te életedben is
Jordan B. Peterson a semmiből lett pár év alatt a legismertebb önsegítő guru és a polkorrektség elleni kultúrharc poszterfiúja. De hogy válik világsztár egy középkorú professzorból, és vajon tényleg veszedelmes figura-e?
Tanácsai kimerülnek az olyan közhelyekben, mint hogy "Mondjuk ki, amire gondolunk!" és "Merjünk veszélyesek lenni!" A legtöbb ember legalább sejt valamit arról, hogy ha kiállna magáért, sok problémája megoldódna, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá a változáshoz, és nem hiszi el, hogy joga van asszertívnak lenni. Ez nem egy lépés, hanem sokszor egy hosszú (terápiás) folyamat végcélja. Sokan azért nem tudják megvédeni magukat, mert olyan gyerekkori traumákon mentek keresztül, amik tanult tehetetlenséget, beletörődést idéztek elő náluk, vagy éppen nincsenek olyan helyzetben, hogy ezt megtehessék. Nemet mondani a főnöknek nem tanácsos, ha félő, hogy kirúgnak, és ezzel elveszítjük a megélhetésünket, egy bántalmazó kapcsolatban kiállni magunkért szemtől szemben kommunikálva pedig akár életveszélyes is lehet.
Peterson ezt sokkal egyszerűbben elrendezi, továbbra is semmibe véve több évtizedes pszichológiai szakirodalmat és gyakorlatot. Szerinte a gyerekkori bántalmazás leggyakoribb oka, hogy bizonyos gyerekek fizikailag gyengébbek és nem tudnak visszavágni, esetleg együttérzőek és önfeláldozóak, elnyomják magukban a haragot. Sokan azért kerülnek ilyen helyzetbe, mert "negatívak az érzelmeik, és rengeteg szenvedő hangot adnak ki, ha egy szadista személlyel kerülnek szembe". Ha pedig majd kiállunk magunkért, akkor "megerősödve talpon maradunk, még a szeretteink betegsége, a szüleink halála esetén is, és mások is erőt meríthetnek belőlünk, amikor egyébként elhatalmasodna felettünk a kétségbeesés." Tehát aki asszertív, azt lényegében nem viseli meg semmilyen tragédia és gyászolnia sem kell.
Peterson világában pofonegyszerű magunkról gondoskodni
Ahhoz, hogy megfelelően ki tudjunk állni magunkért, ismernünk kell saját igényeinket, gondoskodnunk kell testi és lelki szükségleteinkről - ez sem új gondolat, bár kétségtelen, hogy csak kevesen tudják igazán magukévá tenni. Kár, hogy Peterson ebben a témában is frappáns, de általánosságban nem érvényes és nem betartható tanácsokat ad.
Szerinte a magunkról való gondoskodás egyik alapja a jó napi rutin, ezért ő a szorongó és depressziós klienseinek is azt javasolja, hogy minden nap ugyanabban az időben keljenek fel, és olyan ételeket egyenek reggelire, amiktől nem megy fel a vércukorszintjük. Van ebben valami, de egyrészt sokan nem tudnak vagy sokaknak nem lenne pihentető mindig ugyanakkor kelni (például a több műszakban dolgozók, a kisgyerekesek), másrészt ha ilyen egyszerűen megoldódnának a problémák, nem lenne szükség pszichológusokra. Az meg, hogy akinek a reggelitől "megnő a vércukorszintje", az egész nap "labilis" lesz, szintén súlyos leegyszerűsítés.
A könyv egyetlen hasznos része, amikor a szerző azt fejtegeti, hogy nem igaz a közkeletű vélekedés, ami szerint az emberek csak magukkal törődnek, hiszen rengeteg ember inkább megveti, gyűlöli magát és nem gondoskodik a saját szükségleteikről. "Gondoskodjunk magunkról! Határozzuk meg, kik vagyunk! Fejlesszük a személyiségünket!" - tanácsolja Peterson, de azt, hogy hogyan jutunk el idáig úgy, hogy évtizedekig nem sikerült, homályban hagyja. Ír arról, miért kell, miért van jogunk olyan emberekkel barátkozni, akik jól bánnak velünk, és ezzel együtt felelősséget vállalni magunkért, szóba kerül, hogy sok ember vesz részt áldozat-üldöző-megmentő játszmában. Az, hogy erre felhívja a figyelmet, akár segíthetne is, főleg egy olyan világban, ahol valóban erény az önfeláldozás, és ahol hiába esik rengeteg szó a szükségleteinkről, alig figyelünk rájuk. Módszereket viszont nem ad, nem ír arról, hogyan jutunk közelebb saját belső világunkról, ahogy arról sem, hogy ez mennyire hosszú és gyakran fájdalmas folyamat. Így az állítások és javaslatok csak lógnak a levegőben.
Az olyan tanácsoknak pedig, mint hogy vigyük véghez, amit elterveztünk, és ha ezt három évig folytatjuk, megváltozik az életünk, semmilyen alapjuk nincs.
Nem vitatható, hogy érdemes megismernünk magunkat, és mások kritizálása helyett az önfejlesztéssel foglalkoznunk, de az ehhez adott támpontok nem segítenek: "Ki kell tisztítanunk a pszichénket. Ki kell súrolnunk az egészet." Az is igaz, hogy aki foglalkozik a traumáival, az nagy eséllyel nem fogja bántani a saját gyerekeit, de Petersonnak ebben a témában is sikerül megtévesztő, hamis állításokat megfogalmaznia. Szerinte a legtöbben, akiket bántottak gyerekkorukban, nem bántják a saját gyerekeiket, "a bántalmazás eltűnik a generációk alatt. Az emberek meggátolják a terjedését. Ez bizonyítja, hogy az emberi szívben a jó uralkodik a gonosz fölött." Arra, hogy ez így lenne, főleg sok évnyi terápiás munka nélkül, nagy eséllyel semmilyen szakirodalom vagy gyakorlati tapasztalat nem utal. A szerző olyan emberek (Václav Havel, Gandhi, Szolzsenyicin) példáival "bizonyítja" tételét, akiknek nem ismerheti a magánéletét.
Az önérvényesítéshez eljutni nagyon egyszerűnek tűnik, ha Peterson könyve az egyetlen, amit olvasunk. Az ő világában a dolgok egyszerűbbek, mint hinnénk, és ha figyelünk az életmódunkra, el is kerülhetjük a tragédiát, akár a szexuális erőszakot is: "A legtöbb nemi erőszak megtörténtében az alkoholnak van szerepe. Az ital félreérthetőséget okoz. (…) A részegek úgy szórakoznak, mintha nem lenne holnap (…) veszélyes helyre mennek óvatlan emberekkel. Szórakoznak. De ugyanakkor meg is erőszakolják őket." Ezt abban a fejezetben írja le egy, szexuális erőszakról beszámoló kliense kapcsán, amiben arról értekezik, milyen fontos a terápiás munkában és az életben is a másik értő, empatikus meghallgatása, az ítélkezésmentes odafigyelés.
"Kezdjük el abbahagyni azt, amiről tudjuk, hogy rossz!" - tanácsolja Peterson. A könyv olvasása közben végig az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne most nem valami mást csinálni, szóval ebben igazat adok neki. Mivel nagyon sok hasznos önsegítő könyv van a piacon, azt javaslom, hogy
mindenki válasszon inkább kevésbé arrogáns, nem az élet összes problémájára megoldást kínáló, de a változásban segíteni tudó irodalmat.
Kapcsolódó
Orbánnál járt, aztán a bazilikánál gyógyított a világhírű önsegítő guru
Jordan Peterson pár év alatt lett a polkorrektség elleni kultúrharc hőse. Sokak által várt budapesti előadása szürreálisra sikerült, de előtte beszélgettünk is vele egy kicsit.
