Emlékszik még valaki a Konyecre, Rohonyi Gábor remek filmjére? Keres Emil egy nyolcvanhoz közelítő bácsit alakít, aki megelégelve, hogy kevéske nyugdíja - egykori ávósofőrként - még a rezsire se elég, országos rablássorozatba kezd egykori szolgálati autójával. Udvariasan, elegánsan rabol, szépen beszél az épp kirablottakkal, és tulajdonképpen érthető is az ámokfutása: senkinek nem kellene öregkorára nélkülöznie. Így az ország közvéleménye hamar a nyugdíjas Bonnie és Clyde mellé áll - naná, hazánkban mindig is erős volt a betyárromantika. Hasonló érzéseink támadnak a szintén mellőzött, hülyének nézett, átvert nyugdíjasokról mesélő Az unoka, a Mindenki című kisfilmjével Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első nagyjátékfilmje láttán is, mellyel a rendező egyszerre hoz tisztességes műfaji filmes teljesítményt és némi szerzőiséget.
Rudi a nagyapjával él, mert épp nincs a helyzet magaslatán az élete: munkája hidegen hagyja, eléggé a tápláléklánc alján van egyébként is, se párkapcsolata, se nagyon szoros barátságai nincsenek, de főleg nincsen különösebb motivációja semmihez. Egy napon azonban szeretett nagyapját unokázós csalók verik át - azaz olyan bűnözők, akik idős emberektől csalnak ki pénzt, mondván, unokájuk bajba került, és csak némi pénzzel lehet garantálni biztonságukat. Az átverés elviszi az öreg minden félretett pénzét, féltve őrzött karóráját, és az eleve nem túl szilárd lábakon álló egészségét: a megrázkódtatás miatt kórházba kerül, Rudit pedig megöli az aggodalom és az ideg, hogy a rendőrség láthatólag nem erőlteti meg magát azért, hogy kézre kerítsék a tetteseket. Rég nem látott tűz ébred benne, hogy kézre kerítse a tettest, visszaszerezze az órát, és úgy általában, igazságot szolgáltasson. Ellenlábasai sem kispályások, de Rudit nem állítja meg sem a fenyegetés, sem a verés: hazudozik, lop, csal ő is, sőt, még egy csapatnyi bosszúszomjas, szintén átvert nyugdíjast is maga mellé állít.
Deák Kristóf tehát nem kis fába vágta a fejszéjét: a magyar mozi jellemzően kevésbé erős a műfaji filmekben - már ha eltekintünk a túltengő romkom-hagyománytól -, így viszonylag ritkán kapunk tökös akciófilmet, feszült balhémozit vagy kíméletlen bosszúfilmet. Most azonban Deák Kristóf valami ilyesmire tesz kísérletet, és egy zsánerhatárokon fekvő filmet - akció-bosszú-krimi-balhémozinak nevezhetnénk leginkább - tesz elénk, melyben azért nagyon is ott van a szerzőiség közlésvágya, emberközelisége, eredetisége.
A keverék mint ötlet abszolút működőképes, elfér a bosszúfilmes hangulatban a végre egyszer tököt növesztő főhős archetípusa,
de még ennél is jobban elfér az unokázós csalók által átverteknek szóló nyugdíjas önsegítő csoport tagjainak drámája, a személyes, egyéni is, meg a csoportszintű is. Feleslegessé válásról esik szó, magányról, unalomról, kilátástalanságról - de szerencsére nem csak erről, a jogos vekengést kiegészíti a fontos emlékeztető: ezek az emberek idősek, de nem halottak, tele vannak életkedvvel, aktivitással, ráadásul korukból fakadóan már nagyon nem is filterezik magukat.
Ezek az emberek a filmben ugyan csak mellékszereplők, de ezzel együtt is ők és az általuk beemelt témák a legerősebbek. Ugyan a főszálon is látunk jól sikerült megoldásokat, de ott több a bukdácsolás: életszerűtlenek, botladoznak a beszélgetések, a motivációk. Az idős szereplőknél ilyen gond nincs: egyértelmű, hogy nekik mi a bajuk és mire vágynak, bónuszként pedig ők adják a film humorának jelentős részét is.
Ezen a helyzeten nyilván nem ront az a tény, hogy az idős karaktereket a hazai színjátszás néhány igazi nagyágyúja játssza, akiket jó lenne ennél sokkal többször látni így, kulcsszereplőként, nem pedig közhelyes, jelentéktelen háttérfigurákként - ez meglehetősen jót tenne a generációk közötti kapcsolatnak.
A rendezőnek láthatóan fontos ez, a forgatókönyv nagy empátiával, szeretettel fordul e ritkán megénekelt korosztály felé, és miközben látszólag a főhősre figyelünk, amint megy előre önbíráskodó küldetésével, sokkal inkább csípünk el valamit abból, hogy nagyjából hogyan érezhetik magukat az időseink. Nyilván nem szociofilmet nézünk, de a felvillantott idősember-problémák nagyon is életszerűek, kifelé titkolt fájdalmaik-bánataik átélhetők, s mint ilyen, a saját, fiatalabb generációnknak tartott tükörbe nem kellemes belenézni.
Ugyanakkor a nagyszabású összgenerációs bocsánatkérés nyugdíjasaink felé túlszalad: Az unoka annyira önkritikát akar gyakorolni, hogy több ponton komikus meaculpázásba fordul, a film lezárásában pedig olyan szintű giccsbe csap át, mintha egy teljesen más rendező teljesen más filmjét néznénk, a legrosszabb értelemben vett amerikaisággal, leginkább egy ízléstelenül szirupos Megható történetek a szeretetről-novellát idézve. A csúcspontnak szánt bosszújelenet, ha máshogyan is, ugyancsak túlszalad: az addig életszagú, a kis magyar valóságot elég hitelesen felidéző film hirtelen Guy Ritchie-t, Tarantinót idézően eltúlzott és színpadias lesz, amit már jóval nehezebb elhinni.
Ezért nagyon kár, mert amit addig láttunk, az egészen-egészen korrekt volt, a nyomozás működik, az akciók hihetőek, a nyugdíjasok vérszomján aligha lepődik meg bárki, bőven vannak ott elfojtott feszültségek, a szépre hazudott emlékű háborús ereklye története is simán megeshet bármelyik családban. A Rudit alakító Blahó Gergelynek elhisszük a tutyimutyi alakot, de elhisszük a magát megmakacsoló, tököt növesztőt is, még ha nehéz is neki drukkolni, amikor maga is hasonul a rosszfiúkhoz. Apropó, rosszfiúk: Jászberényi Gábor és Bárdos Judit telitalálat a balhés, elbizakodott bajkeverők szerepére. A prímet persze Jordán Tamás, Hámori Ildikó, Pogány Judit, Papp János meg a többiek viszik.
Az unoka összességében inkább működik, mint nem, sőt, időnként kimondottan jó, az alakítások és a mélység a helyén van, még ha néhol bele is törik a fülünk a dialógusok mesterkéltségébe. Ha a rendező arány- és stílusérzéke kitart a végéig, lehetett volna ennél jobb is, de a végeredmény így is egy okos, érzékeny és humanista film, ami még az adrenalinigényünket is kielégíti.
Az unoka január 6-tól nézhető a mozikban, 115 percben. 24.hu: 7/10
