Az egyiptomi dinasztikus kor elképesztően hosszú időt ölel fel, több mint három évezredet Egyiptom Kr.e. 3100 körüli egyesítésétől Kleopátra Kr.e. 30-as haláláig. Ha némileg önkényesen II. Ramszesz hosszú, a Kr.e. 1279 körüli évektől 1213-ig tartó uralkodását nevezzük ki az egyiptomi hatalom csúcspontjának, akkor elmondható, hogy az ebben az időszakban egyiptomi fennhatóság alatt lévő területek életéről gazdag régészeti leletek és írásos források sokasága alapján viszonylag részletes képpel rendelkezünk.
Jóval kevesebbet tudunk viszont arról, hogyan éltek az emberek Észak-Afrika (a mai Líbia, Tunézia, Algéria és Marokkó) területén. A hatalmas területen sok emberi közösséget írástudatlan nomádok alkottak, akik óriási távolságokat tettek meg állataikkal (főként juhokkal és kecskékkel) a legeltetésre alkalmas helyek nyomában. Ők alig-alig hagytak maguk után régészeti emlékeket.
A Földközi-tenger partvidékén léteztek jóval állandóbb települések, például a kelet-líbiai, később Cyrenaica néven nevezetessé vált területen, ahol az időszakos esőzések lehetővé tették a korlátozott földművelést és a szarvasmarhák tartását. Az ókori egyiptomiak ezeket, a sivatag szélén élő embereket a "Tjemeh" vagy "Tjenehu" néven emlegették.
II. Ramszesz birodalmát többször is támadás érte az ehhez hasonló, partmenti régiók irányából, a forrásokban különösen a "Libu" és "Meshwesh" elnevezésű népek szerepelnek sokszor ebben a kontextusban.
Az egyiptomiak válaszul a Nílus nyugati deltájában, illetve a tengerparton építettek ki egy erődláncolatot, amelynek e betörések megakadályozása volt a célja. II. Ramszesz fia és utódja, Merenptah, majd III. Ramszesz 1188 körül kezdődő uralkodása alatt több különböző "líbiai" nép is eljutott a Nílus deltájáig, de az egyiptomi haderő ott vereséget mért rájuk.
