A három részre szakadt Magyarországon az Erdélyi Fejedelemség irányítóinak szinte folyamatosa negyensúlyozniuk kellett a Habsburg és az Oszmán Birodalom között, miközben az európai erőegyensúly alakulását is figyelemmel kellett kísérniük. Ha jól mérték fel a folyamatosan változó helyzetet, jelentősen kitágíthatták a fejedelemség mozgásterét, időnként pedig akár az európai nagypolitikában is a valós erejénél jóval nagyobb súllyal jelen lévő tényezővé emelhették Erdélyt.
A nagyhatalmi játszmákban azonban egy-egy rosszul kiszámított lépésnek komoly negatív következményei lehettek.
A török bosszúja
Az 1648-tól uralkodó II. Rákóczi György erdélyi fejedelem például 1657 januárjában azzal a céllal avatkozott be a két évvel korábban kitört északi háborúba, hogy megszerezze magának a széthullófélben lévő Lengyel Királyság trónját, azonban Bécs a feje felett átnyúlva kiegyezett a Portával, így IV. Mehmed szultán arra utasította vazallusát, hogy hadaival együtt térjen haza. Rákóczi azonban hitt abban, hogy török támogatás nélkül is elérheti célját, ezért nem engedelmeskedett - ám nyáron mégis vesztesként kellett visszavonulnia Erdélybe.
A fejedelemség rendjei a török bosszútól tartva új fejedelmet választottak Rhédey Ferenc személyében, ám ő hamarosan lemondott, újra Rákóczi kezébe adva a hatalmat. A török büntetőhadjárat pedig 1658-ban megindult, és miután Szejdi Ahmed pasa bevette Lippa és Jenő várát, a rendek újra közbeléptek, ezúttal Barcsay Ákost választva meg fejedelemnek, aki hatalmas kártérítés megfizetésére kötelezte ugyan magát, de elérte, hogy a szultán megtoroltnak tekintse a sérelmet.
Rákóczi azonban nem nyugodott bele a helyzetbe, és hadai élén Barcsay ellen vonult, akit 1659-ben ostrom alá is vett Szeben várában. A hírekre Ahmed pasa újra felkerekedett, és 1660 májusában döntő vereséget mért Rákóczira, aki június elején bele is halt sebesüléseibe. A törökök ekkor azonban már nem elégedtek meg az erődemonstrációval, kisebb egységeik végigfosztogatták Erdélyt, a fősereg pedig Ali temesvári pasa erőivel együtt Várad ellen indult.
Egyértelműen vazallusállammá vált
A Kőrös partján fekvő város a magyar végvárrendszer keleti részének legfontosabb erőssége volt, modern bástyáival és széles várárkával még egy sokszoros túlerőben lévő támadónak is komoly fejtörést okozhatott volna a bevétele. De csak akkor, ha megfelelő védősereg is tartózkodik benne. 1660 nyarán viszont nem ez volt a helyzet, mivel a vár kapitánya, Gyulay Ferenc katonái nagy részével éppen Rákóczi temetésére vonult. A várban ezernél is kevesebb katona maradt, akiknek nagy része ráadásul csak a közelharchoz értett, képzett tüzér, esetleg az ellenséges aknák hatástalanításához értő vezető még mutatóba is alig akadt soraik között.
Ennek ellenére a Balogh Máté alkapitány vezette védők 44 napig kitartottak, közben a nem messze állomásozó Souches császári tábornoktól is segítséget kértek, de miután a Habsburg parancsnok semmilyen formában nem volt hajlandó közbelépni, a vár falait pedig szinte teljesen lerombolták a török ágyúk és aknák, szabad elvonulás fejében, 360 évvel ezelőtt, 1660. augusztus 27-én megadták magukat.
Az addig a Partiumot védő erősség eleste után a törökök a környező területeken saját közigazgatást építettek ki, a váradi vilájet létrejöttével pedig a Partium végleg elszakadt Erdélytől. Az új fejedelem, az 1661-ben megválasztott I. Apafi Mihály kénytelen volt tehetetlenül tűrni országának meggyengítését, Erdély pedig a korábban kivívott, már-már független státusza helyett újra egyértelműen vazallusállammá vált.
