A közel két évtizedig (434-453) uralkodó Attila hun király többnyire békés viszonyt tartott fenn a Nyugatrómai Birodalommal. A kettéosztott császárság nyugati felében ugyanis ekkor III. Valentinianus császár helyett Flavius Aetius intézte, aki hosszú időt töltött Rúga hun király udvarában, és jó barátságot ápolt Attilával is. Ennek köszönhetően a rómaiakat - évi adó fejében természetesen - hosszú ideig elkerülték a nomád nép támadásai -írja a Rubicon.hu.
A nagy csata Catalaunumnál
A viszony 451-re romlott meg, amit a későbbi történetírók két okkal magyaráztak. Az egyik szerint az új bizánci császár felmondta a hunoknak fizetett adót, a másik úgy tudja, Valentinianus nővére, Honoria okozott gondot. Történt ugyanis, hogy fel akarta bontani egy idős római szenátorral kötött házasságát, ezért gyűrűt küldött Attilának, hozományként pedig felajánlotta a nyugati birodalom felét.
Miután a hun király hiába követelte Valentinianustól Honoria kezét, bosszúhadjáratot Gallia provincia kifosztására.
Több törzs csatlakozott a hunokhoz, Attila serege felégette többek között Argentoratum (Strasbourg), Augusta Treverorum (Trier), Rotomagus (Reims) városát, és Aetius érkezése előtt ostrom alá vette Aurelianit (Orléans-t) is. Aetius felmentő seregének hírére Attila északnak vonult, és a mai Troyes város közelében fekvő - közelebbről meg nem határozható - Catalaunum mellett állt fel a rómaiakkal szemben. A későbbi krónikások több százezres létszámú hadseregek gigászi összecsapásáról beszéltek 451. június 20-án, a valóságban azonban legfeljebb 30-50 000 fős hadak találkozhattak a síkon.
Nem volt megrendítő vereség
A védekező stratégiát választó Attila az ütközet reggelére szekérvárat állított fel a harcmező egyik felén, és ott várta a fejleményeket. Aetius késő délelőtt mozgósítani kezdett, felajánlotta a csatát, amit a hun király elfogadott, és frontális támadást indított a rómaiak ellen. Későbbi elemzők úgy vélték, Attila ezzel hibázott, mert bekerítő hadmozdulatokkal akár az ütközetet is eldönthette volna. A közvetlen roham mindenesetre őrült vérengzésbe torkollott.
Miután Attila szövetségesei a széleken futásnak eredtek, a király is a visszavonulás mellett döntött, és súlyos veszteségek árán a szekértábor falai mögött keresett védelmet. A csata még a sötétség leszállta után is zajlott, a harcmezőn pedig akkora lett a zűrzavar, hogy Thorismund, Theoderik vizigót király fia véletlenül a hun táborba vonult be, ahol kis híján életét vesztette. A csatatér elcsendesedése után Attila és seregei a szekértáborba szorulva várták a szövetségesek döntő rohamát.
A római vezér aztán a csata másnapjára átvedlett politikussá: hasznosabbnak vélte, ha tárgyalásokat kezdeményez Attilával, és inkább hatalmi egyensúlyra törekszik. A táborukba szorult hunok eközben egyre várták a római támadást, mígnem három nap után azt tapasztalták, hogy a catalaunumi mezőt elhagyták az ellenséges hadak. Téves tehát az az állítás, hogy a hunok döntő vereséget szenvedtek volna Galliában: ezt mi sem cáfolja hitelesebben, mint Attila következő évi, Itália ellen vezetett hadjárata.
