Kérne nekem egy szívószálat?
Persze. Azzal issza a szódát?
Meg a kávét is.
Nem is tudná kézzel megfogni a poharat?
Bonyolultabb lenne. Valószínűleg meg tudnám, de ez a pohár például elég csúszós, ráadásul tele is van. Otthon azért megpróbálnám.
Itt mitől fél? Nyilván senki nem róná fel, ha netán kiöntené a szódát.
Szerintem sem, de van bennem egyfajta megfelelési félelem. Meg ez logisztikai kérdés is: ha mégis kicsúszna a kezemből a pohár, akkor ide kellene jönnie a pincér srácnak, hogy feltörölje az asztalt meg a padlót. Nyilván nem zavarnának ki innen, de nekem is kellemetlen lenne és neki is. Szívószállal egyszerűbb.
És a kávéba hogy teszi be a cukrot?
Cukor nélkül iszom. Viszont ha azzal innám, bele tudnám tenni a kávéba. Egyre több mindent képes vagyok megcsinálni, mert a terápiák hatására mostanra jelentősen csökkent a kézremegésem.
Pontosan milyen sérülés érte önt?
Oxigénhiánnyal születtem, emiatt sérült az idegrendszerem. Ennek jele a remegés, a sántítás és a fokozott izomtónus, azaz izommerevség több testrészemben is. Gyerekkorom óta járok különböző mozgásterápiákra, amiken folyamatosan nyújtják, lazítják az izmaimat. Tizenhét éves koromban elkezdett fájni a csípőm, és mivel azt mondták, hogy nem lehetséges megműteni, tizenkét éven át együtt éltem a fájdalommal. Meg a fájdalomcsillapítókkal. Tavaly viszont egy specialista úgy ítélte meg, hogy mégis lenne értelme egy csípőprotézis-műtétnek, idén februárban ezt végre is hajtották. És az ízületi fájdalom eltűnt. Korábban öt centi volt a két lábam közti hosszkülönbség, ez most egy centire csökkent. Nekem jól jött a koronavírus-járvány, mert a karanténban sokkal kisebb volt a veszélye, hogy valamit elszúrok a rehabilitáció alatt.
Mit szúrt volna el?
Én egyfolytában jövök-megyek, márpedig a túlgyorsulás a legnagyobb rizikó egy protézisműtét után.
Videók a témában:
Szóval a Covid lelassította?
Nem is lelassított, hanem tudatosabbá tett. Jobban tudtam koncentrálni a rehabilitációra.
Mekkora felszabadulást adott, hogy tizenkét év után megszűnt a folyamatos fájdalom?
Ez nagyon furcsa, mert egyrészt csodálatos érzés volt, másfelől viszont, amíg az agyam nem tanulta meg, hogy fájdalom nélkül mi van, a helyzet szokatlansága miatt bizonytalanul éreztem magam a világban. Olyan volt nekem a fájdalom, mint egy házasság: eleinte zsörtölődtem, veszekedtem vele, de közben egyre jobban megszoktam, hogy együtt élünk. A hiányában az életem egy csomó apró mozzanatát újra kell kalibrálnom.
Névjegy
Fekete Ádám 2015-ben szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán. Az elmúlt években a legrangosabb kőszínházakban (Katona József Színház, Örkény Színház, Radnóti Színház, Vígszínház), valamint a legismertebb progresszív műhelyekben (TÁP Színház, Szputnyik, Kultúrbrigád, Trafó) dolgozott dramaturgként. Egyetemista kora óta színészként és rendezőként is tevékenykedik, munkásságát már eddig is számos díjjal ismerték el: 2012-ben színházi kategóriában Junior Príma-díjat, 2016-ban Szép Ernő drámaírói díjat kapott. 2018-ban megjelent az első verseskötete, amiért Petri György-díjat kapott. A nagyközönség Till Attila Tiszta szívvel című filmjéből is ismerheti, melyért 2016-ban a Magyar Filmdíj "legjobb férfi mellékszereplő" díját kapta meg. Idén indult útjára a YouTube-on a Tajgetosz show című videósorozata, amely egy mozgássérült ember hétköznapi problémáiról szól. Legutóbbi munkája az október elején a Trafóban bemutatott, a saját betegségének és gyógyulásának történetét feldolgozó Haloktatás, márványprotézissel című produkció.
Amikor télen útjára indította a Tajgetosz show című sorozatot, azt mondta, lehet, hogy önt ugyan letaszították volna az ókori Spártában a Tajgetoszról, de ha ennek a mozzanatnak az a fő kritériuma, hogy szabaduljunk meg az életképtelenektől, akkor jószerivel mindenkit le kéne hajigálni a hegyről. Ennyire sötétnek látja a helyzetet?
Ellenkezőleg, ez inkább egyfajta optimizmus a részemről. Azt állítom ugyanis, hogyha bizonyos kritériumok alapján egyszerűen csak úgy le lehet hajigálni embereket egy hegytetőről, akkor maguk a kritériumok hibásak. Egy adott társadalom saját maga határozza meg, hogy mit ért "életképes" alatt, ez időben és térben is folyton változik. Negyven évvel ezelőtt, könnyen lehet, hogy nem végezhettem volna el ilyen mozgás- és beszédsérüléssel a színművészetit, ehhez a kétezres évek szellemisége kellett. Másrészt az ősi társadalmakban akár kivételezett pozícióban is lehettem volna, például egy sámán, hiszen a fogyatékossággal élőkről sokszor úgy tartották, hogy közelebbi kapcsolatot ápolnak az istenekkel, mint az ép emberek. Az életképességet sokan kizárólag külső jegyek alapján próbálják meghatározni. Rám néznek, és azt mondják: ez a srác el fog botlani az utcán. És lehet, hogy tényleg el fogok. De más is el fog, csak nem pont úgy, ahogy én: nem az utcán esik hasra, hanem máshol és máshogy. Az életképtelenség érzésétől meg lehet szabadulni, igaz, kemény munkával: le kell hozzá bontanunk a félelmeinket, fel kell dolgoznunk a kudarcainkat.
Szóval mégsem szabad senkit ledobni a Tajgetoszról?
Persze hogy nem. Kettős folyamatot érzékelek: egyrészt az empátiagyakorlásban az emberiség folyamatosan próbálja bővíteni az eszköztárát. Másfelől ezzel párhuzamosan nő a félelem és a belső indulat a miatt, hogy a politikai korrektség jegyében ezt az empatikusságot kötelezően és azonnal elvárják mindenkitől. Ha valaki megrémül egy mozgássérült látványától, azonnal rásütik, hogy egy paraszt. Pedig ha valaki egy számára ismeretlen dologgal találkozik, akkor az gyakran kelt félelmet, szorongást. Ennek a jogát nem szabad elvenni senkitől, és nem lehet erőszakkal kikövetelni az empatikus hozzáállást. Egy merev külső elvárás nem oldja fel a valós feszültséget. Az idegen dolgoktól való félelmet csak a megismerés, a tanulás oldhatja fel, és ehhez időre van szükség. Az edukáció időigényes.
A Tajgetosz show-ban is van ilyen edukációs szándék?
Abszolút. A bennünk lévő zűrzavarral muszáj szembenézni, dolgozni vele. Igyekszem iróniával és humorral levezetni azt a kettős indulatot, amit egyrészt az emberek éreznek velem szemben, másrészt én érzek az emberekkel és magammal szemben. A Tajgetosz show az érzékenyítés és az önvád patikamérlegen adagolt elegye.
Önvád?
Önvád, önterápia, érzékenyítés, szórakoztatás - sok minden egyszerre. Próbálom minél nagyobb mértékben felvállalni magam, az összes hibámat, kételyemet, vívódásomat, problémámat közszemlére teszem, és közben megpróbálom elemezni. Az utóbbi mozzanat lehet igazán érdekes másoknak is: velem együtt gondolhatnak végig egy-egy történetet. Ha ez sikerül, akkor nem csupán az egzotikumra való puszta rácsodálkozás marad, hogy jé, egy mozgássérült srác így gondolkodik valamiről. Akár az a felismerés is megszülethet, hogy az ép emberek problémái nagyon hasonlóak az enyémhez.
Akadt meglepő visszajelzés a sorozatra?
Az egyik videómban arról meséltem, hogy mi történt velem a villamoson, amikor ugyanarra a két ülőhelyre négyen pályáztunk: egy idős néni, egy terhes nő, egy hajléktalan és én. Arról elmélkedtem, sokszor milyen apróságokon múlik, hogy egy segíteni akaró és egy segítségre szoruló ember képes legyen kommunikálni egymással. Megkértem a nézőket, hogy osszák meg velem, ha volt már hasonló élményük, és elképesztő mennyiségű sztori érkezett. Valamiféle közösségi feszültség bugyogott fel a kommentfalamon. A magánterápiából egy pillanatra közterápia lett.
Nem tart attól, hogy csak olyan közönséghez jut el a Tajgetosz show, amely egyébként is fogékony a toleranciára és az empátiára?
Nyilván ők vannak többségben, de a visszajelzések alapján egyszer-egyszer sikerül kitörnöm ebből a burokból. Sokak körében mintha lenne egy ilyen konszenzus, hogy a küzdelmeink, traumáink komoly dolgok, és csak komoly hangon lehet róluk beszélni. És sokan örülnek, amikor kiderül, hogy egy sérült ember is lehet jó fej - hogy a keserűség nem szükségszerű. Az ilyen reakciók egyáltalán nem sértenek, inkább örülök nekik. A Tiszta szívvel című film miatt sokan megismernek és odajönnek hozzám az utcán azok közül is, akik nem a művészvilágban élnek, ahol az empátia lényegében munkaeszköz.
Dramaturgként szerzett diplomát, de színészként és rendezőként is dolgozik. Egyformán fontosak ezek az önkifejezési formák, vagy tart valahonnan valahová?
Egyértelműen van egy iránya a művészi mozgásomnak. Ma már ritkán vállalok dramaturg munkákat, mégpedig azért, mert bármennyire is egyenrangú társ egy alkotófolyamatban egy dramaturg, mégiscsak ő a mitfahrer, miközben a rendező ül a volánnál. És amikor először rendezhettem, megrészegített, hogy én foghattam a kormányt. Rendezni nem pusztán szakmai feladat, hanem egy komoly adrenalinlöket is. Ha tekersz egyet jobbra vagy balra, akkor - mint egy hattonnás jármű - egészen félelmetes mozgásokat tesz az egész produkció. Öt rendezésen vagyok túl, ez lett a fő irány, amit kiegészítenek az írói, dramaturgiai és színészi feladatok.
Azt gondolnám, hogy színészként alapvetően olyan karaktereket tud hitelesen eljátszani, akik szintén mozgássérültek. De ön azt mondta egyszer, hogy Rómeóként is el tudná magát képzelni a színpadon. Tényleg így van?
Abszolút.
Nem fulladna paródiába a dolog?
Miért fulladna paródiába? Ha megszületik egy olyan vízió, amelyben Rómeó karakteréhez - a sármjához, például, ha van egyáltalán ilyenje - hozzátartozik, hogy mozgássérült, akkor igen: mozgássérültként is el tudnám játszani Rómeót. Engem sem a mozgássérültség definiál, hanem a saját magammal ápolt viszonyom.
Létezhet olyan erős színpadi vízió, amelynek hatására nézőként ki tudnám kapcsolni, hogy Rómeó sántít?
Ha kicsit a Rómeó és Júlia sztori mélyére megyünk, ez a probléma fel sem merül. A színházban jellemekről van szó. Én sem a nem-mozgássérültségét játszanám, ha játszanám, hanem azt, hogy ő milyen.
Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy egy mozgássérült karakter eljátszására nem feltétlenül egy mozgássérült színész a legalkalmasabb?
Van is erre egy példám. Egyszer felkértek, hogy játsszam el Martin McDonagh A kripli című darabjában Billy szerepét, aki egy fogyatékos fiatalember. Eredetileg nem én játszottam volna, de szereplőt kellett cserélni, és már javában folytak a próbák, amikor bekapcsolódtam a munkába. Arra lehetett gondolni, hogy ez egy mozgássérült szerep, amit mintha csak nekem írtak volna. De menet közben kiderült, hogy hiába hasonlítok sok mindenben a figurára, az ezekhez a paraméterekhez való viszonyulásunk annyira eltérő, hogy nem tudtam magam számára hitelesen megformálni a szerepet. A hasonlóságok csak kuszaságot teremtettek a fejemben.
Akkor visszatértünk Rómeóhoz: ezek szerint a mozgássérültségének nincs köze ahhoz, hogy el tud-e játszani egy karaktert hitelesen?
Ezt állítom.
Sőt, egyes videókból az érződik, néha mintha túlságosan is megfeledkezne arról, hogy fogyatékossággal él. Ebből még nem volt problémája?
Egy bizonyos szintig a környezetemnek és nekem is jó, ha kölcsönösen elfeledkezünk a fogyatékosságomról. De kétségtelenül van egy veszélye - ami rám nagyon is jellemző -, hogy nem vallom be a többieknek, ha számomra valami nehézség adódik a sérülésemből - vagy akár valami másból - fakadóan. Sok helyzetben úgy próbálok viszonyulni a másikhoz, hogy kiveszem a kapcsolatunkból a fogyatékosságomat, és nehéz elismernem a tényt, hogy ez nem mindig lehetséges. Nyilván jobban elfáradok például egy hosszú séta során, mégis hajlamos vagyok ezt eltitkolni. Hiúság.
Amikor a beszélgetésünk elején szódát kért, nekem magamtól nem jutott eszembe, hogy szívószálat kérjek önnek. Ha a barátaival ült volna be ide, nekik sem jutott volna eszükbe?
De, nekik talán igen. Ők maguktól is megtették volna, hiszen ismernek. Ettől függetlenül ez az én dolgom.
Az SZFE és a nyílvesszők
Részletek Fekete Ádámnak a Színház Online-on megjelent írásából.
"Akik az egyetemünkre betörnek éppen, hogy átvegyék az uralmat: halottak. Nézem őket a képernyőkön, ahogy egymással beszélgetnek, ahogyan nyilatkoznak, és halottakat látok. Halottak beszélnek halottakkal, halott szavak potyognak ki a szájukon, lezüllesztik és meggyilkolják a nyelvet, meggyilkolják, hogy ne tudjuk használni többé, elveszik, hogy megfertőzhessék és hogy megölhessék, mert ami halott, az otthonos a számukra. (…) Nem mi öltük meg őket. A keserűség ölte meg őket. A pénzsóvárság és a hatalomvágy ölte meg őket. Talán sokan itt még meg se születtünk akkor, amikor ez történt velük, és most mégis miránk mutogatnak. (…) Hátrafele nyilaznak, vélt vagy valós támadóik felé, csak hogy nem térben, hanem időben hátrafelé: nyilaik a kilencvenes, a nyolcvanas, a hetvenes évek felé szállnak. Azonban az időben hátrafelé zúgó nyílvesszők minket találnak el, mert mi vagyunk itt és mi vagyunk most, és a nyílvesszők csak térben képesek utazni, időben nem. Ez a mi életünk (…) Mostantól, ha belépünk az egyetemre, a múltba érkezünk, de nem a saját múltunkba, hanem valaki másnak a múltjába, másoknak a múltjába toppanunk be. Ihatunk majd benne fröccsöt, társaloghatunk, mondhatunk benne szép monológokat, de nem lesz soha a mienk, mert az övék lesz, és már nem leszünk benne jelen soha, mert az ő múltjukban kell járnunk-kelnünk majd, behúzott nyakkal, árnyékokként, megköszönve nekik minden egyes napot, amit az ő múltjuk benépesítésével tölthetünk."
Visszatérve a munkához: ha színészként karaktert is kell játszania, rendezőként önmagát adhatja. Milyen típus? A kemény kézben vagy a közösségi munkában hisz?
Nem is nagyon lehetne más módszerem, mint a közösségi munka, mert olyan víziót szeretek megvalósítani a színpadon, amelynek a részletei nincsenek meg a fejemben, azoknak a kidolgozásában aktív szerepet kell vállalniuk a színészeknek. A víziómban világosan látom a játékteret és karaktereket, de ebben a keretben kifejezetten szabadon mozoghatnak az egyes figurák.
Születésétől kezdve mozgássérült. Van-e olyan pozitív tulajdonsága, amelyet a fogyatékossága felerősített, illetve olyan negatív tulajdonsága, amely e miatt kevésbé látszik?
Hogy tapintatos vagyok, ez nyilván összefügg a sorsommal, mert hozzám mindig nagyobb figyelemmel kellett állni. Képes vagyok nagy energiákat mozgósítani, hogy bekerüljek egy adott közösségbe, mert ez szükséges, hogy leküzdjem a bennem és a többiekben lévő kezdeti idegenkedést. Tudok tenni azért, hogy elfogadtassam magam másokkal, illetve, hogy kibéküljek saját magammal. Azáltal, hogy a kiszorulást és a befogadottságot is naponta megélem, a közösségi élményeim és a magányaim is rendkívül szélsőségesek. Ez elég kimerítő. Túl nagy az amplitúdó, túl nagy az érzelmi intenzitás.
Milyen távolra lát el a saját jövőjében? Melyik a legtávolabbi pont?
A legtávolabbi, hogy gyerekem születik.
Szeretne apa lenni?
Nem tudom, hogy mikor jön el - jelenleg nincs párkapcsolatom -, de igen. Viszont már belátható távolságban érzem, pedig hosszú ideig nem gondoltam, hogy ez jó ötlet. Az változott meg, hogy egyre inkább uralom az életemet. Régebben előfordult, hogy nem ettem, ha éhes voltam, nem vettem kabátot, ha fáztam - saját magamért sem vállaltam igazán a felelősséget. Mostanában már másért is menne.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
