Embert próbáló feladat a Djabe együttest téridőben követni. Miközben folyamatosan megújulnak és fejlődnek, szüntelenül vissza is néznek. Ezt tették a Momkultban tartott surround-koncertjükön is.
A nemzetközi elismertségű, és a hangzásra élőben is különleges hangsúlyt fektető jazz/world fusion zenekar tavaly ősszel már ugyanitt tartott egy surround-bemutatót a Flow című új lemezükről, amelyet néhány napja Fonogram-díjra jelöltek. Most ezt megfejelték egy miniturnéval, Debrecen és Hatvan után egyik állandó budapesti színhelyükön hallhattuk újra ezt az anyagot, együtt a 20 évvel korábban megjelent Witchi Tai To felidézésében. Ez az album annak idején a világzene nagy áttörését jelentette Magyarországon és a Djabe történetének is azóta gyakran emlegetett mérföldköve volt, több újrakevert kiadása is megjelent, legutóbb egy 45-ös fordulatszámú audiofil dupla LP formájában.
Miután előzenekarként a debreceni Android sűrű, bár kissé statikus progrockkal bemelegített, visszamentünk két évtizedet, és újra köztünk lehetett a Djabe névadója, társalapítója, Sipos András a maga utánozhatatlan énekével és ütős játékával.
A technika és a zenei dimenziók csodája, hogy a 11 éve elhunyt „Sipit” nemcsak láthattuk-hallhattuk videófelvételről, hanem együtt is játszhatott itt hagyott barátaival, akik bekapcsolódtak az ő zenéjébe.
De nem csupán az akkori Djabe állt így össze – Égerházi Attila és Barabás Tamás mellett újra a csapatban üdvözölhettük sokféle szaxofonjával Muck Ferencet – hanem az új tagokkal, Nagy Jánossal, Koós-Hutás Áronnal és Kaszás Péterrel 21. századivá érlelték a régi dalokat, megőrizve azok szabad, örömteli áramlását. A koncert e részének legerősebb pillanatait éppen „Muki” és „Huti” szaxofon-trombita kettősei adták, de Atti akusztikus gitárja is szépen csengett, különösen a régen hallott Early Morning Snow-ban. A címadó dal előénekese természetesen ismét „Sipi” volt – élete utolsó koncertjén éppen a Witchi Tai Tót hallhatta tőle a közönség.
A szünet után a Flow anyagát szólaltatta meg az együttes, a címnek megfelelően áradt a hang mindenfelé, mindenhonnan, egyszer hömpölyögve, mint a nyitószámban, máskor meg brutálisan, mint a Curved Mirrorban.
Nem véletlenül konferálta fel eképpen Tomi: „Ha ezt túlélitek….” Bevallom, ennél – pedig amúgy a lemezről az egyik kedvencem – és több más esetben is, úgy éreztem: ez a surround már nem az én fülemnek való. De ez legyen az én bajom.
E lemez darabjait az elmúlt egy évben többször is volt alkalmam élőben hallani, és minden alkalommal jobban kijön míves, mégis képlékeny hangtartalmuk, amelynek reprodukálására csak egy egységes, jókedvében játszó zenekar képes. A fináléra Muki ismét előkerült, bizonyítva, hogy a közös hullámok ennyi év után és egy átalakult zenei világban is működnek.
A videók gyakori kísérői a Djabe-koncerteknek, így volt most is mindkét részben. Csakhogy a vetítés közben a különböző színű lámpák is folyamatos mozgásban voltak, és ezáltal sokszor élvezhetetlenné tették a filmeket. Ez különösen bántó volt, amikor „Sipit” lehetett/kellett volna látni. A „kevesebb több” tipikus esete...
