Aznap költöztem be a középiskolai kollégiumba. A bátyám barátnője kísért el, valamikor ebéd után értünk oda. Miután elfoglaltam a szobámat és elkezdtem pakolászni, hallottam, hogy körülöttem arról beszélnek, hogy repülők csapódtak be felhőkarcolókba New Yorkban. Bementünk a tévészobába, a hírekben láttuk, hogy mi történt. Sokan voltak a teremben. Talán arra gondoltam akkor, hogy ez lehet egy világháború kezdete, mert az USA majd válaszként kirobbant valamit.
Az egyetemről a kollégium felé mentem és a metrólejárónál osztogattak egy ingyenes újságot. Abban olvastam, hogy mi történt, másra nem emlékszem.
Hazaértem az iskolából, bekapcsoltam a tévét, addigra már a második repülő is becsapódott, és kiírták a közvetítésben, hogy megtámadták Amerikát. Apám, aki rendőrként dolgozott, nem jöhetett haza este, úgy tudtuk, a terrortámadás miatt kellett készenlétben lenniük.
Gimis voltam, a tanév elején szinte kétnaponta bombariadó volt a suliban. Jöttek a rendőrök, és mindig ki kellett üríteni az épületet. Nem nagyon tudtak velünk mit kezdeni, bemondták az iskolarádióban, hogy mikorra jöjjünk vissza, mi meg kimentünk néhány órára a Millenárisra vagy a Mammutba. Ez volt szeptember 11-én is, a bevásárlóközpontban voltunk, vártuk, hogy újrakezdődjön a tanítás, amikor hallottuk, hogy mi történt New Yorkban. Utána azt találgattuk, hogy akkor most vajon a mi bombariadónk valós-e.
A legtöbb ember nem emlékszik arra, hogy mit ebédelt egy hete, de a többség valószínűleg húsz év elteltével is meg tudja mondani, hol és kivel volt akkor, amikor a szeptember 11-ei terrortámadásról értesült. Hogyan lehetséges ez és miben különbözik ez az emlék más emlékektől?
Az emlékezet egy hatalmas, bonyolult rendszer, sokféle folyamatot takar. Emlékszünk arra, hogyan kell biciklizni, fel tudunk idézni évszámokat, amiket az iskolában tanultunk és mesélni tudunk saját életünk történéseiről. Ezek az emlékek mind más-más emlékezeti rendszerben tárolódnak, és különbözőképpen tudjuk előhívni őket. A velünk történt eseményeket önéletrajzi emlékként őrizzük meg, aminek egy speciális formája a villanófény-emlék.
1977-ben nevezte el két kutató, Brown és Kulik villanófény-emléknek azt az emlékfajtát, ami úgy rögzül, mintha bizonyos dolgokat egy vakuval világítana meg az agyunk fényképezőgépe. Tisztán fel tudjuk idézni, hol és kivel voltunk, mint csináltunk, amikor egy adott eseményről hallottunk. Ők úgy gondolták, hogy ezek az emlékek sok év alatt sem halványulnak el, nem torzulnak, és teljesen megbízhatóak, mert a hozzájuk kötődő felfokozott érzelmek miatt máshogy rögzülnek, mint a többi emlék. Egy Neisser nevű pszichológus szerint viszont bizonyos történések csak azért maradnak meg bennünk viszonylag jól, mert sokat beszélünk róluk; de nem feltétlenül emlékszünk rájuk teljesen pontosan. Ő az 1986-os Challanger-katasztrófa után kis idővel, majd 32 hónappal később kérdezett meg embereket arról, hogy mire emlékeznek az eseményből, és kiderült, hogy idővel módosultak az emlékek.
A jelenségnek tehát már a '70-es évek végén nevet adtak, de 2001. szeptember 11. után újra a figyelem középpontjába került az a kérdés, hogy tényleg jobban emlékszünk-e bizonyos történésekre, mint másokra. Ráadásul mivel a terrortámadást az egész világ láthatta tévében vagy az interneten, meg lehetett vizsgálni, hogy azokra is hatással volt-e, akiket közvetlenül nem érintett és akár több tízezer kilométerre voltak a helyszíntől. Azóta is készülnek kutatások a témában, de az eredmények ellentmondásosak.
Azokra az eseményekre emlékszünk jobban, amiknek erős az érzelmi töltetük, emellett jelentősek, egyediek, meglepőek. Amiről sokat hallunk a médiában, mert nyilvánosan megjelenő trauma, az érthető módon jobban meg is marad - és nem csak a tragédiákkal van így, például a második világháború végére is tisztán emlékeznek, akik átélték a megkönnyebbülést.
Ezek az emlékek azt az érzetet keltik bennünk, hogy nemcsak passzív szemlélők vagyunk, hanem a történelem részesei, és egy nagyobb közösség tagjai.
A kutatásokból az derül ki, hogy annyira élesen mégsem emlékszünk ezekre az eseményekre, mint ahogy azt Brown és Kulik hitték. A tényekre talán jobban, de ebben az segít, hogy azok a médián keresztül időről időre a köztudatba kerülnek. A 9/11-gyel kapcsolatos emlékek személyes vonatkozásaiból elsősorban az maradt meg nagyobb eséllyel, hogy hol voltunk, amikor hallottunk a terrortámadásról. Érdekes, hogy bár az emlék torzul (ahogy bármilyen emlék), mégis sokkal biztosabbak vagyunk abban, hogy jól emlékszünk ezekre az eseményekre, mint másokra.
Az viszont nem meglepő, hogy a folyamatot erősen befolyásolják a személyes preferenciák is. Egy 2005-ös tanulmány szerint például a dánok azt a napot, amikor Dánia megadta magát Németországnak a második világháborúban, sokkal hidegebbnek, felhősebbnek, szelesebbnek és esősebbnek, az ország felszabadulásának napját pedig naposabbnak, melegebbnek, kevésbé esősnek írták le, mint amilyen a valóságban volt. A terrortámadással kapcsolatos emlékeket is befolyásolja, hogy ki hogyan élte meg, mennyire érezte közel magához, vagy akár milyen filmeket látott később vele kapcsolatban.
A pszichológusok régóta tudják, hogy az emlékezés konstruktív, az emlékek nem feltétlenül egzaktak. Ugyanakkor ami egyéni vagy kollektív szinten traumát jelent, az bizonyos körülmények között jobban megmaradhat. Bármit is gondolunk 2001. szeptember 11-ről és a következményeiről, az biztos, hogy nem csak az Egyesült Államo nemzeti emlékezetének lett fontos része. Még évtizedekig kitörölhetetlen emlékként fog élni azoknak a fejében, akik látták becsapódni a repülőket.
