Filmművészetünk sok adóssága közül az egyik legszembetűnőbb a fronton játszódó második világháborús filmek hiánya: ugyan rengeteg film készült abból az időszakból, de azok sokkal inkább a polgári lakosság szenvedését állították a középpontba, miközben több százezer magyar katona teljesített szolgálatot (nem feltétlenül saját akaratából) a keleti fronton, a többségük ráadásul nem vagy csak sok évvel később tért haza. Az, hogy a Kádár-rendszerben nem lehetett erről játékfilmet forgatni, érthető, de hogy az elmúlt harminc évben sem volt erre a független filmeket leszámítva komolyabb próbálkozás, már annál kevésbé. A Természetes fény sem klasszikus háborús film: nem tényleges történelmi eseményt örökít meg, nem is konkrét, valós történetet mesél el, sőt harci jelenetek sem nagyon vannak benne, viszont ugyanazokat a kérdéseket veti fel, mint minden nagy háborús dráma, és ami legalább ilyen fontos, teljesen valóságosnak tűnik, akár pontosan így meg is történhetett volna.
Az eddig dokumentumfilmeket és kisjátékfilmeket rendező Nagy Dénes első egész estés filmje tehát merész vállalás, pláne, ha azt is tekintetbe vesszük, mennyire átpolitizált lett az utóbbi években a történelmi filmek kérdése is itthon. Az nem kérdés, hogy a Természetes fény viszont nem az a film, amire a kormányoldalon vártak:
a magyar katonákat nem hősökként, de még csak nem is áldozatokként ábrázolja, hanem idegen földön megszállókként, mely ritkán számít dicső feladatnak, és ebben a filmben sem ez a helyzet.
A film annak a mintegy százezer magyar katonának állít emléket, akiknek tényleges frontszolgálat helyett a hátországot kellett biztosítaniuk, amibe beletartozott a polgári lakosság felügyelete és a partizánok elleni harc is. A Természetes fény egy ilyen alakulat három napját mutatja be valahol Ukrajnában.
A forgatókönyvet Nagy Dénes Závada Pál azonos című regénye alapján írta, ám a nagy ívű, húsz évet felölelő műnek csak egy kis részletéről van szó, arról a bizonyos három napról valamikor 1942-43 körül. Nincs sok fogódzó a főszereplők előéletéről, csak néhány elkapott párbeszédből derülhet ki pár információ a nézők számára, a rendező láthatóan csak és kizárólag a jelen időre akar koncentrálni, de még odáig is lassan jutunk el, hogy legalább az alapokkal tisztában legyünk: kiről vagy miről szól a film. A lassú tempójú film kritikus pontja az első negyedóra, amely sokáig semmi támpontot nem ad a nézőnek, hanem csak életképeket látunk a megszállók életéből: elkoboznak egy elejtett szarvast a parasztoktól, megpróbálják kirángatni a sárba ragadt lovasszekeret és így tovább, miközben a legtöbb jelenet szürkületben, de legalábbis félhomályban játszódik, mocsaras, havas, téli tájakon.
És amikor már kezdhetnénk attól tartani, hogy az egész film véletlenszerűen egymás után vágott realisztikus jelenetek halmaza lesz a kopár erdőben térdig sárban gázoló honvédekről, a film szép lassan beszippant, és ha lassan is, de kirajzolódik egy történet (bár gyaníthatóan lesznek nézők, akiket addigra már elveszít a rendező).
Semetka István szakaszvezető és alakulata partizánokat keresve megérkeznek egy kis faluba, ahol két napra terveznek maradni. Bár a katonák nem kegyetlenkednek, azért nem is bánnak kesztyűs kézzel a falusiakkal, akiknek az évszázados nyomorát tovább fokozzák a zabrálásokkal. Nyílt ellenségeskedés azonban nincs a megszállók és a falusiak között, ám a helyzet megváltozik, amikor a felderítő útra induló alakulaton rajtaütnek a partizánok, és a parancsnoka halálával Semetka lesz a rangidős a csapatban. Semetka azonban egyrészt nem vezető típus, másrészt pedig belőle még nem sikerült kiölni teljesen az emberséget, noha nyolc hónap alatt már vélhetően látott sok mindent, de ezeket az érzéseit rezzenéstelen arccal palástolja. Inkább a cselekedeteiből következtethetünk minderre, és abból, hogy kicsit kívülállónak tűnik a nyers modorú, trágár és vaskos humorú bajtársaihoz képest, arról nem is beszélve, hogy ő az alakulat fényképésze is, aki néha észreveszi a szépséget a tájban. Egy ilyen egyéniség nyilvánvalóan konfliktusba kerül a közegével, pláne, amikor erősítés érkezik a faluba, és Semetka új parancsnokot kap régi földije, Koleszár zászlós személyében.
A rendező egyik nagy húzása, hogy csupa amatőr színész játszik a filmben, akik közül a Semetkát alakító Szabó Ferenc tényleg telitalálat, az első gesztusától az utolsóig természetesnek hat, beleértve a tájszólását is. De az összes többi szereplő is üdítően hiteles a szerepben: nemcsak külsőre olyanok, mintha megelevenedtek volna a régi háborús fényképek, hanem sallangmentesen, maníroktól mentesen alakítják a szerepüket. És hála istennek nincsenek szájbarágós párbeszédek arról, hogy "de hát mit is keresünk itt, messze a szülőföldünktől?", amik pedig az ilyen filmekben nem ritkák. Hasonlóan életszerűek a helyi parasztokat játszó színészek, itt egyetlen arc sincs, aki ne lenne ideillő. De a színészek mellett legalább ennyire fontos Ágh Márton látvány- és jelmeztervező munkája is, aki láthatóan realisztikus, korhű megjelenésre törekszik, és ezt a feladatot bravúrosan meg is oldja (itt rövid betekintést is nyerhetünk, hogyan). Végül szintén ki kell emelni az operatőrt, Dobos Tamást, aki állandó alkotótársa a rendezőnek, és hideglelősen kelti életre a saras, fagyos poklot, máskor viszont meg tudja mutatni a táj határtalan szépségét is. Ha pedig már a tájról beszélünk, ez kicsit emlékeztethet a Lélekvihar című lett filmben is festőien megörökített lápvidékhez, ami nem véletlen, hiszen a Természetes fényt is részben Lettországban forgatták, ami szintén hozzátesz egy réteget a film valószerűségéhez.
A film viszont mindezek ellenére nem könnyű darab: a már említett lassú cselekmény idővel már meg tudja fogni a nézőt, de nem biztos, hogy a többségnél el is éri azt a hatást, amit a rendező szeretett volna. Egyértelműnek tűnnek az előképek is, így a Saul fia (vagy akár a Napszállta) kézikamerás, a főszereplőhöz tapadó képei, illetve Elem Klimov Jöjj és lásd című háborús filmklasszikusa, mely szintén egy megszállt faluban játszódik. Utóbbiakkal ellentétben azonban a Természetes fény nem felkavaró film, sőt:
a harci jelenetből leginkább csak pár pillanatnyi káosz látszik, a potenciálisan sokkoló részeket pedig nem is látjuk, inkább csak Semetka arcán tükröződnek a borzalmak.
Nem biztos, hogy ezeket feltétlenül mutatni kellett volna ahhoz, hogy igazán átéljük ezeket, de tény, hogy így nem üt akkorát a film kulcsjelenete sem. Persze ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy egy háborús filmdrámának okvetlenül tocsognia kell a vérben és az akciójelenetekben, de a film sajátos ábrázolási módot választott, ami egyeseknek talán megúszósnak is tűnhet. Ezzel együtt is Nagy Dénes nagyjátékfilmes bemutatkozása összességében elismerést érdemel, a témaválasztás merészsége és a megvalósítás konok következetessége őt igazolja, és a jövő nagy rendezőjét sejteti.
Természetes fény, 2021, 103 perc, Vertigo Média Kft. 24.hu: 7,5/10
A Természetes fénynek magyar premierdátuma még nincs, a Berlini filmfesztivál versenyprogramjában mutatkozott be.
