Rávághatnánk egyből, hogy semmivel, hiszen a sötét középkorban nem volt igazán elterjedt a rendszeres tisztálkodás: miért épp a szájukkal tettek volna kivételt az emberek? Azonban érdemes abba belegondolni, hogy ha mindenki ételtől és rossz fogaktól bűzlő szájjal mászkált volna folyamatosan, ma már nem biztos, hogy ismernénk a csókolózást, hiszen érthető okok miatt kikopott volna a kultúránkból. Valamit tehát biztosan tettek az ügy érdekében!
A mentát először az ókori Egyiptomban kezdték el használni a lehelet felfrissítésére, már csak azért is, mert a korabeli fogmosó paszták mai szemmel nézve már igencsak gyomorforgatónak tűnnek. Ezek a készítmények a teljesség igénye nélkül tartalmazhattak hamut, mirhát, habkövet, bivalykörmöt, extrémebb esetekben pedig olyan ínyencségeket is, mint a gyíkmáj, vagy a kakashere. Fogkefe gyanánt jobb híján puhább ágakat faragtak szálas végűre az első időszakokban, és még arra is odafigyeltek, hogy lehetőleg az illatosabb fajtákból válogassanak, mint a citromfa vagy a narancsfa.
A görögök szintén fontosnak tartották a szájhigiéniát, az ő nevükhöz fűződik egy olyan készítmény feltalálása, ami a szakértők szerint mérföldkőnek számított a ma ismert fogkrém feltalálása szempontjából. Az összetevők itt is elég extrémek: égetett szarvas-agancspor, ammóniumsók és valamilyen illatos olaj.
A római kultúrában is nagy jelentőséget tulajdonítottak a száj egészségének, ahogy a fogfehérség megőrzésének is, aminek már ekkor is esztétikai okai voltak.
A legbizarrabb az egészben, hogy a tehetősebbek sokszor szűz fiúk vizeletével öblögettek a kívánt eredmény elérése érdekében.
A középkorban a fogtisztítás legfontosabb kelléke a homok volt, de hamar rájöttek az emberek, hogy a használata ugyanakkor kárt tesz a fogakban, elsősorban a fogzománcban. A 16. században aztán betört Európába a cukor, ami természetesen azonnal óriási népszerűségre tett szert, sokszor még a korabeli fogkrémekbe is belecsempészték: ekkor még nem tudták, hogy ezzel sokkal inkább ártanak a fogaknak.
A 19. század legelején aztán, egyebek mellett a nagy fogápolási forradalom is fellángolt, és hamarosan egész Európában elterjedt a fogkrém - vagyis abban az időben még csak fogpor - használata. Ezek a készítmények változó összetételűek voltak, de különböző kombinációkban szinte mindegyikben megtalálható volt a só, a krétapor, az őrölt faszén és a téglapor.
1876-ban jelent meg Bikafalvi Máthé Domokos császári és királyi fogorvos műve, A fogak és a száj ápolásáról címmel. Ebben azt írja:
A fogak tisztításához ugynevezett alkalikus fogpor használható legczélszerűbben, a savak ártalmatlanná tétele végett. Fogpászták, fogszappanok és foglekvárok soha nem ajánlhatók. Már alkatrészeiknél fogva a levegő behatása mellett rombolólag hatnak a fogakra. Azon kívül ezen szerek gyakran durva porokból készülnek, a melyeknek ingerlése a foghúsra ártalmassá lehet. A fogpornak alakalikusnak kell lenni és oly fínom pornak, hogy az újak között ne legyen homokos tapintású.
Az első tubusos fogkrémet 1892-ben dobta piacra a dr. Washington Sheffield, és később az ő cégéből fejlődött ki a Colgate.
A második világháború után aztán már tudományos körökben is teljesen ráálltak a tökéletes fogkrém kifejlesztésére, homok és kakashere helyett már szulfáttartalmú anyagokat és fluoridot használva, amelyek előfutárai voltak azoknak a termékeknek, mint amilyet például ma reggel a fogkefénkre nyomtunk két ásítás között.
Szponzorált tartalom
A cikk a Phytotec Hungária támogatásával készült.
