Igen ritka az olyan - különösen modern kori - történelmi személyiség, akit hazájában szinte osztatlan elismerés övez. A 155 éve, 1867. június 4-én született Carl Gustaf Emil Mannerheim tábornokot a finnek elsöprő többsége nevezi meg a kutatásokban a finn történelem legkiemelkedőbb alakjának, annak ellenére, hogy svéd származású volt, a cári orosz titkosszolgálat kiemelt ügynökeként dolgozott, majd végigcsinált két világháborút is, a másodikat Hitler oldalán.
Hadvezér, régens
Pedig, ha az apja helyett az őt felnevelő nagybátyját kérdezték volna a gyámsága alá került fiatalemberről, nem valószínű, hogy fényes karriert jósolt volna neki. Katonaiskolába is fegyelmezetlensége miatt küldte 15 éves korában, de Mannerheim innen is kilépett, és csak 1887-től a szentpétervári lovassági iskolában tudott megragadni. Önkéntesként jelentkezett az orosz-japán háború frontjára, majd immár a titkosszolgálat ügynökeként tért vissza keletre, egyedül, lóháton, néprajzkutatónak álcázva magát keresztülvágva Közép-Ázsia isten háta mögötti vidékein.
Az első világháborúban is a cár hű katonájaként szolgált, és csak a forradalom kitörése után tért vissza Finnországba, ahol a polgárháború "fehér" erőit vezette a függetlenséget kikiáltó Svinhufvud kormányfő felkérésére.
Mannerheim a csapatok vezetése mellett megszerezte a központi hatalmak támogatását, majd a rövid életű Finn Királyság régenseként is tevékenykedett, de 1919-ben a választásokon vereséget szenvedett, és egy időre visszavonult a politikától, olyan pihentető tevékenységeknek szentelve magát, mint például emberevő tigrisek vadászata. Svinhufvud 1931-es államfővé választása után elfogadta a vezérkari főnöki kinevezést, a következő években igyekezett felkészíteni az ország nem túl acélos haderejét a várható kihívásokra.
Ügyes politikus
Jól sejtette, hogy nem sok jót ígér a sztálini Szovjetunió gyenge szomszédjának lenni: 1939-ben a szovjetek hadat is üzentek az országnak, könnyű, hadgyakorlatnak beillő győzelemben reménykedve. A korábban a kormány diplomáciájával egyet nem értő, lemondását többször benyújtó Mannerheim már a tárgyalások csődjének hírére akcióba lépett, és 72 évesen átvette a főparancsnoki tisztet. Idős kora ellenére gyorsan mozgó kis egységekre és gerillataktikára építő, modern stratégiát dolgozott ki, amelynek segítségével
a létszámban három-, repülőgépek tekintetében harminc-, tankok viszonylatában százszoros túlerő ellen harcoló csapatai több mint három hónapig álltak ellen a Vörös Hadseregnek.
A Szovjetunió elleni német offenzíva beindulása után megragadta a lehetőséget, hogy visszaszerezze az elveszített finn területeket, de nem volt hajlandó teljesen behódolni Hitlernek: visszautasította, hogy erői részt vegyenek Leningrád ostromában, és a zsidók ellen sem vezetett be semmilyen intézkedést. (Állítólag a háborúba lépésről Hitlerrel folytatott megbeszélésen a tábornok látványosan rágyújtott egy szivarra, ezzel tesztelve, hogy a dohányzást híresen gyűlölő náci diktátor mennyire van rászorulva együttműködésére - Hitler úgy tett, mintha észre se venné a nyilvánvaló tiszteletlenséget.)
Amikor már jól látszott a háború végkimenetele, Mannerheim maga ült az elnöki székbe, és a lappföldi háborúban kiűzte az országból a német erőket, majd a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal tárgyalva sikerült megkímélnie Finnországot a szovjet megszállástól. Ügyes, mindkét oldalnak gesztusokat tévő, de nem elköteleződő politikája mintául szolgált utódainak a hidegháború éveiben is.
Az idős tábornok 1946-ban lemondott az államfőségről, 1951-es haláláig Portugáliában és Svájcban élt.
