Megnéztük az új Netflix-premiert és elszomorodtunk, pedig elvileg komédiát láttunk. Nálad vagy nálam?-kritika.
Nem kell őket bemutatni, mindkét hollywoodi A-listásnak megvolt a maga fénykora a zsánerben. Mi több, mindketten korrekt komikus színészek, Reese Witherspoon pedig a dráma műfajában is jeleskedett már nem egyszer. Sőt, A nyughatatlanban Johnny Chash szerelmének megformálásáért Oscar-díjat is kapott. Nekem civilben Ashton Kutcher alapjáraton egy szimpi pasas, aki még hiteles is volt a legtöbb romantikus vígjátékban, amit láttam, az Azok a 70-es évek show-ban pedig nyilván megtanulta a komikum alapjait: tud poént időzíteni és van ritmusérzéke.
A Nálad vagy nálam? két főhőse, a Los Angelesben élő, egyedülálló anya (Witherspoon) és jóbarátja, a New Yorkban élő az egykori csajozógép (Kutcher) történetének megírásakor a forgatókönyvíróknak biztosan eszébe juthatott a Holiday vagy a Boldogító talán, sőt, sajnos egy csomó másik, ezeknél eredetibb romantikus vígjáték is. Az egyhetes lakáscsere a Holidayben volt alaphelyzet, A boldogító talán-ban pedig két jó kémiájú színész játszotta el, hogy olyan jó barátok, hogy nem akarják átlépni a határt.
Ez esetben azonban a kémia nem működik, és nemcsak azért, mert a film nagy részében nem találkoznak fizikailag a szereplőink, mert erre is volt jó példa: A ház a tónál egy kellemes, misztikus alaphelyzetbe ágyazott romantikus mozi volt, amiben Sandra Bullock és Keanu Reeves ugyan szintén nem sokat találkoztak, csak leveleztek, de forgatókönyvet és a rendezést is átitatta az intelligencia. Ebben az esetben ez kevésbé mondható el.
Tehát: hősünk és hősnőnk egy hétig egymás kecójában töltik az időt, Witherspoon főleg a Nagy Almában próbál lelazulni és kezdeni magával valamit, mert egyébként túlfeszült-aggódós anya, Kucther figurája pedig addig nagyvonalúan vigyáz a tinisrác gyermekre L.A.-ben, és nagy felismerésekre jutnak egymással és önmagukkal kapcsolatban a kibillent helyzetben. Ami jó. Csak ne lenne annyira kimerítően sablonos... Ide jön egy síró smiley.
A zsánersablon egyébként sosem gond, vannak szabályok, amiket be lehet tartani, ha egy film például eredeti részletekkel, szellemes dialógusokkal tölti ki. Vagy meg lehet szegni, jól. A Nálad vagy nálam esetében azonban egyikről sincs szó, csak majd' két órán keresztül, számomra fájdalmas lassúsággal telik a filmbeli egy hét és kerülnek papíron egyre közelebb egymáshoz a főszereplők. Nincs egyetlen eredeti, nem kiszámítható jelenet sem, ilyenkor a néző visszasírja akár a Farelly-testvéreket vagy az Apatow-féle bátorságot, ha már az egyébként filmes szempontból kifejezetten kihívást jelentő romantikához nyúl egy alkotó.
Pedig valójában nem. Sem mi, sem ők nem tudunk/tudnak meg semmi érdemlegeset/mélyebbet egymásról azon kívül, amit az első húsz percben felrak a szkript, és bár van pár poén – a trailer pl. viccesebb és érdekesebb, mint a film –, de egy pillanatra sem éreztem, hogy ezeket az embereket meg akarnám ismerni. Nem érdekesek, nem furák eléggé, leginkább semmilyenek, halvány humorfaktorokkal. Hiába a fordulatok – pl. Witherspoon karaktere mással kavarodik össze –, ezek sem lepik meg a nézőt, inkább csak a „legyünk túl már rajta”-érzésünket erősítik.
Nem kell elhinni, hogy ez a maximum, amit egy romantikus vígjátékból ma nagy sztárokkal ki lehet hozni. Sőt, csodálkozva néztem, hogy egyik színész sem találja a helyét a kamera előtt: vagy suták, vagy hozzák a sokszor begyakorolt rutint. Kutchernek ez persze egy lehetőség lehet a visszakapaszkodásra a nagyjátékfilmes komfortzónájába, Witherspoontól azonban láttunk már ennél ezerszer árnyaltabb játékot. Az ördög Pradát visel írójának ez az első rendezése, Aline Brosh McKenna azonban olyan, mintha rágörcsölt volna mind az írásra, mind a rendezésre. Minden olyan „csinált” a filmben. Kár érte.
