Arabella a mai kor mintagyermeke, értve ez alatt, hogy valami ilyesmi felé törekedne a mai progresszív gondolkodású húszas-harmincas korosztály: vagány, önazonos fiatal nő, aki tudatában van szellemi képességeinek, és ügyesen is váltja pénzre azokat. A teste feletti döntéseit is a szabad szellem törvényei vezetik kétségkívül vad, ám nem vakmerő utakra. Arabellát a social media emelte fel, online posztolt szövegeinek sikerei miatt lett író, akit ma már naponta állítanak meg egy-egy rajongói szelfire, nemzetközi kiruccanásokon inspirálódhat a kiadó költségén, és ha ilyenkor némi tudatmódosítás éri, hát az is belefér. De beleférnek könnyű szexkalandok is, miért ne, fiatal, független, döntéseit meghozni képes felnőtt.
Hogy mindez nem feltétlenül elég a biztonsághoz, arra egy trauma hívja fel hősünk figyelmét: csak pár órára ugrik el találkozni pár baráttal, majd siet vissza befejezni a határidős munkáját, ám hiába lesz kész a kiadó által várva várt szöveg, valami nem kerek. Nyugtalanító képek ugranak elő-elő a tudatából, vérző seb a homlokán, összetört mobilképernyő, zavaros készpénzfelvétel néhány városnegyeddel odébb, miközben egyikről sem tudja, hogyan és mikor történhettek. Arabella hamarosan rájön, alighanem valamit belekevertek az italába, a rendőrségen pedig rövid úton az is kiderül, hogy nemcsak bedrogozták, meg is erőszakolták.
A Tönkretehetlek (I May Destroy You) - adózzunk pár másodpercnyi csenddel ennek a zseniális címnek - egyfelől tehát Arabella trauma-feldolgozásának története, ezzel párhuzamosan Bella és barátainak mikrotörténetein keresztül általánosságban is mesél mindarról, hogyan is néznek ki ma a szabad szex tájai beleegyezésen innen és túl. Hogy? Meglehetős változatosan.
Egyfelől izgatóan szabad, a prüdéria által el nem zárt világ ez, a szex az, ami, a test öröme, a vonzalom nem titok, nem szégyen, nem bűn, és ha történetesen kölcsönös, hát miért kellene játszmázni, hazudozni csak azért, hogy jusson belőle? Aztán persze mégis van hazudozás, játszmázás, és ami a legfontosabb, legfájóbb, hogy van visszaélés is, rengeteg, annyi színben, akkora skálán, hogy belátni is nehéz, de teljes szexuális nevelési fogalomgyűjteményt lehetne köré írni, főleg angol nyelven, mert hát ezen a fronton a magyar nyelv, amint a magyar gondolkodás is, erős lemaradásban van. Stealthing, például: a kondom nem közös beleegyezésen alapuló eltávolítása. A beleegyezéses szex utáni kierőszakolt második kör, de éppenséggel a beleegyezéses szex közben bármilyen, az egyik fél által elutasított akció is ide tartozik. DFSA, azaz kábítószerrel elősegített szexuális zaklatás, randi-erőszak. Döbbenhetnénk meg percenként, már ha háttal ülnénk a kornak, a világnak.
És mindeközben a Tönkretehetlek nem depresszív, szívszaggató nyomorpornó: látszik az öröm, a buli, a boldogság, a kéj, a testek gyönyörűsége, mindezt még izgalmasabbá, néhol egyenesen izgatóvá teszi az ábrázolás módja. És mivel látjuk a napos oldalt, annál kontrasztosabban látszik, hogy a boldogság mekkora forrásait rombolják szét a visszaélések. Itt hadd utaljak vissza a bevezetőben említett szállóigére: that's why we can't have nice things. Évszázadok után itt, a nyugati világban lassan leszaggattuk magunkról a szexualitásra tapasztott tudománytalan, babonás, vallásos és társadalmi hiedelmek láncait, és most, hogy itt volna a szexuális Kánaán, megszegjük azt az egyetlenegy szabályt, ami lehetővé tenné, hogy mindenki élvezhesse ezt a játékot: a kölcsönös és bármikor visszavonható beleegyezés tiszteletben tartását.
A sorozatot a főszerepet is alakító Michaela Coel írta, ez az afrikai gyökerekkel rendelkező, de Londonban nevelkedett kreativitás-erőmű, aki slammerként eldugott londoni bárokban szavalt verseivel hívta fel magára a figyelmet, és küzdötte fel magát a brit színházi, majd filmes szcéna egyik legfigyelemreméltóbb alakjává, akinek már BAFTA- és Laurence Olivier-díja is van, pedig alig múlt harminc. De ha nem sejtenénk, hogy az alkotó nemcsak a brit művészvilágot, de Londont, és a londoni éjszakát is közelről ismeri, a sorozat láttán akkor is rájönnénk, a Tönkretehetlek ugyanis néhol egészen zavarba ejtően pontosan mesél a multikulti nyugat-európai nagyvárosok atmoszférájáról, annak minden bájával-bajával.
Félelmetesen adekvát például a nyelvhasználat ábrázolása, azzal együtt, hogy persze rémes az egész: ez a töltelékszavakkal telezsúfolt, elharapott kifejezésekkel, félbehagyott mondatokkal telelevegőzött beszédmód nem csak London utcáin megy ebben a korosztályban, legfeljebb az alapnyelv más. És üdítően valóságos az is, hogy a sorozatban az okostelefonok, a közösségi és a (szex)randi-appok végre épp olyan valós részei az atmoszférának, mint ahogy az ma valójában is történik: a színész-aspiránstól nemcsak a betanult szöveget, de az Insta-követőszámot is bekérik, és a beszélgetések kellős közepén vonja el percekre a figyelmet egy-egy üzenetváltás. Ilyen finomságokon csemegézhet az árnyalatokra érzékeny néző, miközben a mikrotörténetek mellett a fő eseményszál is halad előre, lüktet a londoni éjszaka, örökké szól valami R&B, és hogy ebbe a finom bevonatba bújtatva, pici keserű hatóanyagként kapunk némi elmélkedni valót is szexualitás témában, az igazán nem lehet túl nagy súly. Ennyit el kell bírni.
A Tönkretehetlek (I May Destroy You) a BBC One és az HBO sorozata, nálunk az HBO Go-n nézhető, hetente érkező, harminc perces epizódokkal. 24.hu: 8/10
