Szigorú és alapos átvizsgálás kísérte a belépésünket a Mazsihisz épületébe. A bécsi terrortámadás miatt erősítették meg ennyire a védelmet?
A bécsi eseményeket követően magasabb biztonsági szintre emeltük a Dohány utcai zsinagóga és környéke védelmét, intézményeink biztonsági felügyeletét, ilyenkor még az itt dogozókkal sem tesznek kivételt, mindenkit átvizsgálnak. Éjjel kaptam értesítést a Mazsihisz biztonsági főnökétől a bécsi zsinagóga mellett történt lövöldözésről. Azonnal megkaptuk az információkat az Európai Zsidó Kongresszus biztonsági rendszerén keresztül is. Európában a zsidó közösségek között kiépült egy biztonsági háló. Minden közösség működtet saját szolgálatot, nálunk is van ilyen. Ők tudják, mik a szabályok, mi a protokoll, és egy ilyen terrorcselekmény után mennyi ideig kell fenntartani a magasabb ellenőrzési szintet. Azonnal felvettük a kapcsolatot a BRFK-val és az illetékes rendvédelmi szervekkel, példás gyorsasággal intézkedtek intézményeink védelmének megerősítéséről.
Biztonsági szolgálat, információs hálózat, zsiliprendszer, kamerák - nem olyan, mintha folyamatos ostromállapot alatt kellene működniük?
Nem hiszem, hogy ostromlott vár lennénk, inkább ellenkezőleg, itt mindenki biztonságban érezheti magát. Hála az égnek, az elmúlt években közvetlenül bennünket nem érintett olyan esemény, ami miatt a rendőrségnek komolyabb dolga akadt volna. Ennek ellenére a tavaly Budapesten rendezett Maccabi Játékok idején - nagyon helyesen - szigorú és látványos biztonsági intézkedéseket vezetett be a Belügyminisztérium. Akkor szoros együttműködésben dolgoztunk, személyesen is jártam Pintér Sándor belügyminiszternél, aki rendkívül konstruktívan állt a feladathoz.
A külföldi terrorcselekményeket, beleértve azokat is, amelyek egyértelműen zsidó célpontok ellen irányulnak, a magyar kormányzat a saját narratívája erősítésére használja fel. A migránsellenes felhangok mennyire találtak célba a zsidó közösségen belül?
A zsidóságnak pont annyira nehéz viszonyulni ezekhez biztonsági kérdésekhez, mint másoknak. Amikor ténylegesen megjelentek Magyarországon a menekültek vagy migránsok, kinek melyik szó tetszik, a közösségen belül is polarizálódtak a vélemények.
Az egyik oldalon megjelent egyfajta félelem: idegenek, arabok, más kultúra. Tény, hogy sokaknál a félelem volt az uralkodó érzés. Mások viszont - talán a többség - a tórai törvényeinknek is engedve erkölcsi kötelezettségüknek tartották az idegenek megsegítését, hordták a tejet és a kenyeret a menekülteknek. Ez régen volt. Ma Magyarországon nincs valódi menekültkérdés, ami egyfajta komfortérzetet ad.
Menekült valóban nincs, de ne felejtsük el azért, hogy az országban a járványügyi veszélyhelyzet mellett hivatalosan a tömeges bevándorlás miatt is válsághelyzet van érvényben, és a kormány finoman szólva sem vette le a napirendről a kérdést.
Igaz, de ez nem látható napi történet Magyarországon. Tény viszont, hogy a járványhelyzetben is jól működő krízismenedzsmentünket a már említett biztonsági szolgálatunknak köszönhetjük. Az Európai Zsidó Kongresszus csapata 3-4 éve kezdte el mantrázni, hogy a regionális hitközségek minden országban alakítsanak krízismenedzsment csoportokat. Az elején még nem értettük, mire jó ez, hiszen tűz esetén jönnek a tűzoltók, a mentők, és megoldják a helyzetet. De aztán csináltunk több katasztrófagyakorlatot, köztük egyet a hitközség iskolájában, ahol dőlt a füst, fröcskölt a vér, a rendőrség lezárta az utcát, a tűzoltók virtuálisan eloltották a tüzet, a mentők kis kórházat rendeztek be az iskolaudvaron. Valójában ezen a gyakorlaton jöttünk rá, mi a valós haszna egy ilyen csoportnak. Mert mi történik, ha a tűzoltóknak valóban szét kell locsolniuk az épületben működő kóser konyhát is, amelyik naponta 1500 főre főz, az egész budapesti neológ zsidóság kóser élelmezését onnan látják el. Mi lesz másnap? És mi lesz az iskolával? Hova menjenek a gyerekek? Ekkor értettem meg a krízismenedzsment jelentőségét. Végiggondolni a folyamatokat, és megpróbálni az eredeti, vagy ahhoz legközelebb álló állapotot helyreállítani a közösségen belül. Ilyenkor a részt vevő hatóságok is sokat tanulnak a gyakorlatainkból, többször kaptunk írásban köszönetet partnerségünkért. Szóval a krízismenedzsmentünkkel aztán sok mindenre felkészültünk, csak a pandémiára nem. Jött a járvány, ami teljesen új kihívást jelentett, nem erre treníroztuk szervezetünket, mégis voltak már begyakorolt döntési mechanizmusaink, amelyekre alapozhattunk. Az egészségügyi biztonság, a védekezés, a szociális ellátás, az étkeztetés, a közös imádság megszervezése mind olyan feladat volt, amelyeket a kizökkent helyzetben helyre kellett állítanunk.
A politikai krízishelyzetet is próbálták menedzselni a csoporttal?
Na, azt még nem, de nem is vágyunk rá.
Pedig az elmúlt hónapokban a kormánylapok, azok közül is főleg a Magyar Nemzet cikkei alapján úgy gondolhatták az olvasók, hogy nem is egyszerű válság, hanem robbanás közeli állapot van a Mazsihiszben, annyira feszítik a belső ellentétek.
A Mazsihiszen belül létezik két egymástól alapvetően eltérő, markáns irányzat. Az egyik zártabb formában, a tradíciókhoz, vallási előírásokhoz erősebben kötődve próbálná vezetni a közösséget, mert úgy gondolja, hogy ezen a módon lehetne megőrizni a magyarországi neológia értékeit. Létezik egy másik irány, amelyik egy sokkal nyitottabb szervezeti formát képzel el. A cél azonban itt is ugyanaz: 25 vagy 50 év múlva a Dohány utcai zsinagógában még mindig ugyanazok az imák és ugyanúgy hangozzanak fel, mint most. A Mazsihisz közgyűlése, amelyik a vezetőket is választja, ez utóbbi irányt jelölte ki számunkra. Tudom, lehet akár a kisebbségnek is igaza, hiszen volt már ilyen a világtörténelemben, de tényszerűen az a helyzet, hogy a Mazsihisz elnökeként a többség által képviselt nyitottság szerint kell dolgoznom, ezzel lettem megbízva. A két irányzat közötti rés viszont tele van közéleti aknákkal, konfliktusokkal. Ezt a feszültséget lovagolta meg számos egyoldalú újsághír.
Ön minek tulajdonítja ezt az érdeklődést?
Lehet, hogy most meglepetést okozok önnek, de a valódi okot abban látom, hogy a Mazsihisz egy rendkívül erős szervezet. Az általunk képviselt magyar zsidó közösség, a nemzetközi kapcsolataink, a belső demokráciánk erőssé teszi ernyőszervezetünket. Például az első koronavírus-hullám kezeléséért egészen magas kormányzati szintről kaptunk elismerést. A vallási szervezetek közt kiemelkedő a gazdálkodásunk transzparenciája. Biztos, hogy mi is hibázunk, de az összes jelentős közbeszerzéssel csontra el tudtunk számolni. Amikor nem oly régen a kormánytámogatásból megújult Rumbach utcai zsinagógában körbevezettem egy magas rangú delegációt, akkor egyikőjük odasúgta "András, látom, ebben a felújításban benne van a pénz". Szerintem erre a bizalomra lehet alapozni.
Az is komoly eredmény, hogy szakpolitikai szinten jó az egyes minisztériumokkal az együttműködés. Politikai szinten miért nem megy ez?
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a magyar zsidóságot a belső vitái sérülékennyé teszik. Tudni kell, hogy ma Magyarországon a Mazsihiszen kívül egy másik jelentősebb zsidó szervezet is működik. Az EMIH egy nagy nemzetközi zsidó vallási mozgalom része. Korábban a Chábád Lubavicsi irányzattal volt egy laza együttműködése a Mazsihisznek, ami megtört, amikor belenyúltak a mi pénzügyi és humánerőforrásainkba. Az elvett ingatlanok után járó örökjáradékot, amit a négy történelmi egyház egyikeként a zsidó felekezet képviseletében az ortodoxiával osztozva a Mazsihisz kapott, erős kormányzati nyomásra meg kellett osztanunk az EMIH-hel. Ez volt az első, és már nem csak szimbolikus lépés, ami máig ható töréseket eredményezett. Mi sem írja le jobban a kialakult helyzetet, mint az, hogy az EMIH-hez köthető weboldal főszerkesztője néhány napja lemondott, amit többek között azzal indokolt, hogy tulajdonosi elvárás volt a neológia folyamatos támadása.
A távozó főszerkesztő, Seres László azt is mondta, hogy ez egy NER-projekt, amiben nem akar részt venni. Az EMIH pedig úgy érte el a sikereit, hogy jobban menedzseli magát kormányzati szinten, mint önök.
Másként menedzseli magát. De ezzel nem is akarok foglalkozni. A mi értékrendszerünk, aminek a képviseletével a közgyűlésünk megbízott, azt írja elő, hogy büszke zsidó közösséget építsünk, korrekt együttműködésben dolgozzunk a kormányzattal, ugyanakkor tartsuk távol magunkat a pártpolitikától.
A mostani támadási hullámnak volt személyes éle is. Mit gondol, miért került célkeresztbe?
Létezik egy kis létszámú kör, amelyik az augusztusi részleges tisztújításunk kapcsán nagyon beleélte magát abba, hogy külső segítséggel majd komoly pozíciókat foghat. Ezért aztán elkezdtek először engem majd a vezetőségünket, később az egész Mazsihiszt támadni. Nem a már említett stratégiai különbségek mentén érveltek a közösségépítésről, hanem szakmányban hazudva, agresszíven személyeskedve támadtak. A dolog odáig fajult, hogy már külön az én lejáratásomra hoztak létre felületeket, ami ha nem volna végtelenül szomorú, azt mondanám, hogy igazán megtisztelő. Az a kör, amelyik ilyen eszközökkel él, hibásnak gondolja távolságtartásunkat a pártpolitikától. Szerintük a Mazsihisznek közelebb kellene pozicionálnia magát a hatalomhoz, mert az majd több pénzt jelent, ahogy azt az EMIH példája is mutatja. A Mazsihisz azonban ennél többre tartja saját értékeit.
Róna Tamás kecskeméti rabbi főszereplő lett a kormánylapok cikksorozatában. Ő az, aki sokkal közelebbre pozicionálná a Mazsihiszt a kormányhoz, mint a jelenlegi vezetés?
Ha valaki nem ismeri a belső erőviszonyokat, és csak az általa közöltekből tájékozódik, joggal gondolhatja, hogy hoppá, a Heislernek kampó, nyugodtan lehet mást támogatni.
Biztos vagyok abban, hogy Orbán Viktor miniszterelnököt is súlyosan félretájékoztatták. Ebből adódott az a személyemmel foglalkozó és a miniszterelnöknek tulajdonított nyilatkozat, amelyik októberben jelent meg a sajtóban.
Időközben a Mazsihisz vezetése - nem egyhangúlag, de nagyon erős többséggel - megszüntette Róna Tamás munkaviszonyát, aki ezt nem fogadta el, így várhatóan munkajogi perre kerül sor. Nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy egykori munkavállalónk megnyilvánulásai anyagi és erkölcsi kárt okoztak a Mazsihisznek. Ami nagyobb baj, hogy megtévesztette a kormányzati partnereinket is.
A kormánypárti újságok cikkei összefonták egymással a Róna-ügyet és az aktuálpolitikát. Azt is állították, a miniszterelnök "megütközött" azon, hogy a Mazsihisz milyen megengedően állt Bíró Lászlónak, a szerencsi időközi választás ellenzéki jelöltjének a korábbi kijelentéseihez. Az újságok szerint arról is szó volt, hogy a rosszallás miatt személyesen találkozik majd Orbán Viktorral, hogy elmagyarázhassa neki az álláspontját. Sikerült végül beszélnie a miniszterelnökkel?
Nem volt ilyen kezdeményezés egyik részről sem. Mindenesetre én mindig a párbeszéd híve vagyok. Elnökségem során egyszer volt Orbán Viktor miniszterelnökkel hosszabb megbeszélésem, az számomra jó élmény maradt.
Most lehet, hogy nem lett volna az, hiszen önnel szemben az volt a vád, hogy a baloldali közös jelölt esetében nem tiltakozott olyan hangosan, mint jobbos politikusoknál vagy közszereplőknél szokott, pedig Bíró is tett régebben keményen antiszemita felhangú kijelentéseket. Megbocsátóbb volt a baloldal jelöltjével?
Álláspontunkat rögzítettük: nekünk nem szabad pártpolitikát folytatni. Közösségünk tagsága is sokszínű, vannak közöttük fideszesek, sőt KDNP-s érzelműek, de persze baloldaliak is. Egy felekezet, és ezt más egyházakra is értem, nem pozicionálhatja egyik oldalra sem magát, mert ezzel megsértené egyes tagjait. Nekünk értékek mentén kell a politikához viszonyulnunk. A Bíró-ügyben is ezt tettük. Szeptember közepén még a Magyar Nemzet is vezető anyagban írt arról, hogy "Heisler András után több más zsidó vezető is éles kritikával illette a jobbikos Bíró Lászlót, a baloldal közös képviselőjelöltjét annak antiszemita és rasszista megnyilvánulásai miatt". Innentől kezdve az a későbbi állítás, hogy mi nem ítéltük el Bíró Lászlót, nehezen értelmezhető. De azt is hozzátettük, ugyanúgy elfogadhatatlan Bíró antiszemitizmusa, mint a most kitüntetett Raffay Ernő történészé, aki nagy nyilvánosság előtt zsidózott.
A Petőfi Irodalmi Múzeumot vezető Demeter Szilárd az Origón szombaton megjelent cikkében Soros Györgyöt Adolf Hitlerhez hasonlította, Európát pedig - a holokauszt-túlélő - Soros gázkamrájának nevezte. Bár aligha ez volt a célja, ezzel mintha egységet teremtett volna a zsidó szervezetek közt, azok egyöntetűen a holokauszt relativizálásának ítélték meg a kormánypárti kultúrpolitikus írását.
Mindegy mit gondolunk aktuálpolitikai kérdésekről, ha egy kormányhivatalnok holokauszt-relativizálását érzékeljük, akkor azt azonosan ítéljük meg, függetlenül attól, hogyan viszonyulunk a világ dolgaihoz. Ennél talán fontosabb, hogy a történtek a társadalom különböző csoportjaiban is kiverték a biztosítékot, ami némi optimizmusra ad okot. Axiómaként kezeljük, az antiszemitizmus elleni fellépésben vagy - mint most - a holokauszt relativizálásával szemben nekünk leginkább katalizáló szerepünk van. Az volna egészséges, ha a szélsőséges jelenségekkel szemben a józan többség emelné fel a szavát. Mert valójában nem Demeter otromba provokációja az elgondolkodtató, hanem annak a társadalmi konszenzusnak a hiánya, amelynek meg kellett volna akadályoznia, hogy ilyen cinikus, romboló gondolatok megjelenhessenek. Egy ilyen cikket nemcsak megír valaki, hanem - egy szerkesztő, egy főszerkesztő - átengedik, nem törődve kiemelt társadalmi felelősségükkel. Mindenesetre
a holokausztot relativizáló véleménycikk visszavonásával szerintem nincs lezárva az ügy, a hivatalos állásfoglalások árulkodóak lesznek.
Ez egy újabb front lesz, ahol a Mazsihisz és a kormány egymásnak feszül?
Még a barátaink is gyakran elfelejtik, hogy a Mazsihisz egy felekezet, és nem ellenzéki párt. Nem pártos lövészárokharcban kell jeleskednünk, hanem értékeink képviseletében. A Demeter-ügyben vagy általánosságban az emlékezetpolitikai kérdésekben határozott a kiállásunk, a közösségünk meghatározó többsége is ezt várja el tőlünk. Történelmi tapasztalataink ismeretében ezen nincs sok csodálkozni való. A konfliktusok vállalásának van kockázata, de eredménye is. Néhány éve a Hóman Bálint-szoborállítás terve kapcsán Székesfehérváron komoly vitába keveredtünk. Később párbeszéddel és közös akarattal a konfliktust sikerült együttműködésbe fordítani. Ma már korábbi vitapartnerünkkel, a fehérvári önkormányzattal együtt szervezzük a zsidó kulturális fesztiválokat a városban. De ott a Fradi esete is. Valaha "Indul a vonat"-ozott és huhogott a B-közép. Ma pedig ott tartunk, hogy az FTC klubvezetésével közösen emlékezünk meg az embermentésben jeleskedő legendás Fradi-edzőről, Tóth Potya Istvánról, akit a nyilasok végeztek ki. Remélem, hamarosan megkapja a Világ Igaza elismerést is. Székesfehérvár és a Fradi esetében közös sikereket értünk el, mert volt partnerünk. Mindenkinek el kell döntenie, hogy a Demeter-ügyhöz hasonló botrányokhoz fűződik nagyobb érdeke vagy az egymás tiszteletére épülő párbeszédhez. Az utóbbinak én nagyobb társadalmi hozadékát látom.
