A sorozatgyilkosok mindig is hálás könyv- vagy filmtémának számítottak, de a sorozatipar is profitál a jelenségből, legyen szó fiktív vagy valódi elkövetőkről. Az utóbbi évek true crime-robbanása pedig megmutatta, nincs az a kiagyalt fordulatoktól hemzsegő sztori, ami versenyezni tudna a valódi bűnesetekkel, különös tekintetekkel az igazi sorozatgyilkosokra. Nem véletlen a Mindhunter-sorozat népszerűsége, mint ahogy az sem, hogy csak Ted Bundyról ennyi film és sorozat készült mostanában.
A megtörtént bűnügyek dramatizálásának azonban a britek az igazi mesterei, ahol az ITV csatorna számos ilyen esetből készített sikeres filmet vagy minisorozatot, melyek közül talán a legnagyobb visszhangja a hírhedt brit gyilkosságsorozatot, a lápi gyilkosságok történetét feldolgozó See No Evil: The Moors Murders című minisorozatnak volt, melynek mindkét részét 6-6 millióan nézték a 2006-os bemutatásukkor. Most az ITV egy másik, a brit közönség számára jól ismert sorozatgyilkos történetét dramatizálta, a skót Dennis Nilsenét, aki 1978 és 1983 között legalább tucatnyi embert gyilkolt meg Londonban úgy, hogy véletlenszerű lebukásáig a rendőrségnek fogalma sem volt róla, sorozatgyilkossal állnak szemben.
A tetem maradékát a konyhaszekrényben keressék!
Az ismerősei által csak Des becenéven szólított Nilsen (apja norvég katona volt, és a nácik elől menekült Nagy-Britanniába, innen a skandináv név) ugyanis tudatosan azok között kereste áldozatait, akiknek az eltűnése nem sok vizet zavart: hajléktalanok, drogosok és más, kiszolgáltatott helyzetű fiatalok. Mivel a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Nagy-Britannia krízisből krízisbe támolygott, munkanélküliséggel és lakhatási válsággal súlyosbítva, London utcáit ellepték a fedél nélkül maradt vagy szökésben lévő fiatalok, akik könnyű prédái lettek a direkt rájuk utazó sorozatgyilkosnak.
Nilsen története pont ezért is szolgál a megszokott sorozatgyilkos-sztoriknál több tanulsággal, mert ráirányította a figyelmet - nem is feltétlenül a kiszolgáltatottak ezreire, hanem - a társadalom és különösen a rendőrség velük szemben tanúsított közönyére is.
Mert ugyan a sorozatgyilkosok korábban is előszeretettel keresték áldozataikat prostituáltak között, Nilsen azonban kizárólag férfiakra, és közülük is főleg homoszexuálisokra vadászott, akiket a rendőrség egyébként is hagyományosan ignorált (eleve csupán tizenhat évvel korábban dekriminalizálták a homoszexualitást), de így, hogy ráadásként hajléktalanokról vagy otthonról megszökött fiatalokról beszélünk, végképp keveseket érdekelt a sorsuk.
Nilsent is már korábban elcsíphették volna, hiszen több feljelentés is született ellene gyilkossági kísérlet miatt, de ezeket az ügyeket meleg párok civakodásának tekintették, és egyik esetben sem indult nyomozás. Az 1983. február 9-én letartóztatott Nilsen vallomása nyomán kibontakozó ügy már csak ezért is borzasztóan kínos volt a rendőrségnek, arról nem is beszélve, hogy Nilsenről az is kiderült, a hetvenes évek elején egy évig maga is a testület tagja volt. És még csak az elfogásával sem dicsekedhettek, Nilsen ugyanis gyakorlatilag az ölükbe hullott: egy észak-londoni ház lakói (köztük maga Nilsen) hívtak szerelőt egy eldugult vízvezeték miatt, és a kiérkező mester emberi maradványokat és csontokat talált a csövekben, ezért értesítette a rendőrséget. Peter Jay nyomozónak és kísérőinek csak meg kellett várniuk a munkából hazatérő Nilsent, majd amikor a lakásba belépve rohadásszag csapta meg az orrukat, a férfi készségesen megmutatta, hol tartja a tetem egyéb részeit, végül maga kérte, hogy vigyék be az őrszobára, mert vallomást kíván tenni.
Így kezdődött hát az Egyesült Királyság egyik leghírhedtebb gyilkosságsorozatának ügye: Dennis Nilsen jelentéktelen külsejű agglegény volt, aki egy munkaügyi központban dolgozott példás hivatalnokként; fiatalon hosszabb ideig szolgált a hadseregben is, és ahogy az lenni szokott, ismerősei, szomszédai sem gyanítottak semmit. Nilsen ugyan több alkalmi homoszexuális kapcsolatot is létesített, illetve egy férfival hosszabb ideig együtt is élt, ezek nem csillapították erőszakos szexuális fantáziáit. 1978 legvégén aztán tett is azért, hogy utóbbiakat valóra váltsa, és gyorsan ki is alakult a rutinja:
Leginkább pubokban ismerkedett meg egyedülálló, problémás fiatal férfiakkal, akiket meghívott a lakására, ahol tovább ivott velük, étellel kínálta őket, zenét hallgattak közösen, megfürödhettek és szállást is kaptak éjszakára. Az ajánlatnak csak azt a részét hallgatta el előlük, hogy utána álmukban meg fogja fojtani őket.
Később Nilsen azt is bevallotta, a holttestek szexuálisan is izgatták, gyakran napokig még magánál tartotta a lemeztelenített tetemeket, mielőtt feldarabolta volna, illetve egy korábbi lakásában elégette volna őket, a maradékot pedig lehúzta a vécén. Nem meglepő tehát, hogy az ügyet kezdettől fogva hatalmas médiahisztéria övezte, a rendőrség számára pedig itt kezdődött az igazi munka, ugyanis hiába vallott be Nilsen készségesen tizenöt gyilkosságot, neveket egyáltalán nem mellékelt a beszámolókhoz. Márpedig nevek és személyazonosság hiányában nem lehetett meggyanúsítani, ráadásul legalább egy nevet két napon belül találniuk kellett a rendőröknek, ellenkező esetben kénytelenek lettek volna szabadon engedni egy veszélyes, aberrált bűnözőt. És ugyan Nilsen végül élete végéig börtönbe került (2018-ban halt meg, 72 éves korában), egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy ez lesz a vége, igen rögös út vezetett az életfogytiglani ítéletig.
Az benne a félelmetes, hogy nem is félelmetes
Érthető tehát, hogy az ITV Des című, háromrészes minisorozata is teljesen más utat követ, mint a legtöbb sorozatgyilkosról szóló film vagy sorozat:
teljességgel kimarad belőle az elkövető utáni hajsza, és azon a ponton kezdődik, ahol általában véget érni szoktak a krimik, azaz Nilsen letartóztatásával.
A sorozat három fő szereplőt mutat be: Nilsent már csak letartóztatása után látjuk, így megkímélik a nézőt a sokkoló, gusztustalan jelenetektől is; rajta kívül az ő bíróság elé állításáért küzdő, és rohammunkában áldozatokat azonosító Peter Jayt, valamint Nilsen életrajzíróját, Brian Masterst. Utóbbi ismert biográfiaszerző volt, amikor levelezni kezdett az előzetesben ülő Nilsennel, és egyedüli látogatójaként hónapokig járt be hozzá, cserébe a tárgyalására váró gyilkos számos exkluzív információval látta el. A beszélgetések alapján készült könyv igazi siker lett, és Masters ezután további sorozatgyilkosok pszichológiai portréját is megrajzolhatta, nem mellesleg a sorozat forgatókönyve is erre a könyvre épül.
A sorozat a tényleges gyilkosságok helyett tehát elsősorban a versenyfutást mutatja be az idővel, és Jay és beosztottjai reménytelen küzdelmét az összes áldozat azonosítására. A Des a nyomozói munka kevésbé izgalmas oldaláról szól, autós üldözések vagy akció helyett túlhajszolt és frusztrált rendőröket látunk, akiknek az őket néha mesterien manipuláló Nilsen mellett saját feletteseikkel is meg kell küzdeniük. Ez utóbbi ad a sorozatnak igazi keretet, hiszen a rendőri vezetők a testületre rossz fényt vető ügy mielőbbi lezárásában érdekeltek, nem pedig abban, hogy valóban igazságot szolgáltassanak, ezért ők bizonyos szempontból hasonlóan fontos antagonistái a történetnek, mint maga Nilsen. Nem beszélve a rendőrség és a társadalom alig leplezett homofóbiájáról.
Az ITV szokás szerint elsőrangú színészgárdát szedett össze: Nilsent az ugyancsak skót David Tennant alakítja meggyőzően, aki már játszott veszélyes pszichopatát a Jessica Jonesban, ahhoz képest azonban most jóval letisztultabb eszközökkel operál.
Az általa ábrázolt csendes, szemüveges, láncdohányos Des egyáltalán nem tűnik félelmetesnek, mégis ijesztő, ahogy szenvtelenül, tárgyilagosan számol be az általa elkövetett szörnyűségekről, és később ki is derül, nagyon is számító és hidegfejű sakkjátékos, aki mindennek tetejében szörnyen nárcisztikus is.
A cselekményt azonban nem is ő, hanem Peter Jay (Daniel Mays) tartja össze, valójában ő a főszereplő, ahogy magára maradva egyszerre küzd a látszólag készséges Nilsennel, illetve az arcvesztéstől félő feletteseivel. Masters (Jason Watkins) kevésbé hangsúlyos figura ugyan, de az ő és Nilsen beszélgetései is elengedhetetlen részei a történetnek, hiszen ezekből rajzolódik ki a portréja.
És miközben a mellékszerepekben is olyan színészek bukkannak fel, mint az angol uralkodó osztály képviselőit talán legjobban alakító, a Crownban is feltűnő Pip Torrens, addig a Des igazi erénye az, hogy annak ellenére feszült és izgalmas tud maradni, hogy a sztoriból eleve hiányoznak a drámai csúcspontok. Külön öröm, hogy a nyolcvanas évek megszokott ábrázolásával szemben itt az 1983-as közeg szépen belesimul a háttérbe: a kapitányság ingerszegény barnasága, Nilsen lehangolóan puritán lakása, a pubok sötét termei, a folyton szívott cigaretták mind-mind hozzáteszik a magukét a deprimáló összképhez. Tegyük ehhez hozzá, hogy a Des vigasztalan világában nőt is alig találunk, hiszen férfi gyilkolt férfiakat, majd az ügyet más férfiak próbálják elintézni, ahogy ez még a nyolcvanas évek elején is teljesen normálisnak számított. A Des egyszerre krimi, rendőrségi és tárgyalótermi dráma, melyből jóval többet tudunk meg a világról és Angliáról egy szimpla bűnügy hátterénél.
Des, 2020, 3 epizód, ITV/HBO-GO. 24.hu: 8/10
