Ha te elmentél gombát szedni, és teli kosárral tértél vissza, elvehetem-e tőled az egészet, csak mert erősebb vagyok nálad?

Lehet, hogy elavult az igazságérzetünk

Ahogy minden érzékünknek, úgy igazságérzetünknek is mélyre nyúló evolúciós gyökerei vannak. Az emberi erkölcsiséget több millió éves evolúció alakította úgy, hogy alkalmas legyen azoknak a társadalmi és etikai dilemmáknak a kezelésére, amelyek egy kicsiny vadászó-gyűjtögető horda életében felmerülhetnek. Ha elmegyek veled vadászni, és én elejtek egy szarvast, te pedig semmit, megosszam-e veled a zsákmányomat? Ha te elmentél gombát szedni, és teli kosárral tértél vissza, elvehetem-e tőled az egészet, csak mert erősebb vagyok nálad? És ha a tudomásomra jut, hogy a megölésemet tervezgeted, helyénvaló-e megelőző védekezésként elvágnom a torkodat az éj leple alatt?

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A felszínen nem sok minden változott azóta, hogy otthagytuk az afrikai szavannát a városi dzsungelért. Azt gondolhatnánk, hogy a ma előttünk álló kérdések - a szíriai polgárháború, a globális egyenlőtlenség, a felmelegedés - valójában továbbra is a régi kérdések, csak nagyban. Ez azonban illúzió. A méret igenis számít, és igazságosság szempontjából - ahogy sok más szempontból sem - nem igazán alkalmazkodtunk a világhoz, amelyben élünk.

A probléma nem az értékekkel van. Legyenek bár szekulárisak vagy vallásosak, a 21. századi emberek sok értékkel bírnak. A probléma ezeknek az értékeknek az alkalmazhatóságával van egy komplex globális világban. A számok a hibásak. A gyűjtögetők igazságérzete egy néhány tucat négyzetkilométeren élő, néhány tucat főt számláló csoport problémáira kínált megoldást. Amikor a milliárdnyi ember közötti, kontinenseken átívelő viszonyokat próbáljuk felfogni, túlterheljük a morális érzékünket.

Az igazságosság nem csupán egy elvont értékkészletet követel meg tőlünk, hanem konkrét ok-okozati összefüggések megértését is. Ha te szedsz egy kosár gombát, hogy legyen mivel etetned a gyerekeidet, de én erővel elveszem tőled, semmissé téve a munkádat, és a gyerekeid emiatt éhesen térnek nyugovóra, az igazságtalanság. Ezt egyszerű felfogni, mivel az ok-okozati összefüggést átlátni is egyszerű. Sajnos modern globális világunk egyik alapjellemzője, hogy ok-okozati összefüggései rettentő szerteágazóak és bonyolultak. Én például ülhetek otthon békésen, a légynek sem ártva, a baloldali aktivisták szerint mégis tettestárs vagyok minden rosszban, amit az izraeli katonák és telepesek Ciszjordániában elkövetnek. A szocialisták szerint a jólétem alapja harmadik világbeli gyerekek rabszolgamunkája. Állatjogi szószólók emlékeztetnek rá, hogy életem a történelem egyik legborzalmasabb bűntényével fonódik össze: háziállatok milliárdjainak brutális kizsákmányolásával.

Valóban hibás vagyok mindezekben? Nem könnyű megmondani. Mivel létezésem a gazdasági és politikai kapcsolatok szédítően komplex hálózatától függ, és mivel a globális ok-okozati összefüggések is ennyire bonyolultak, még a legegyszerűbb kérdéseket is nehéz megválaszolnom, például azt, hogy honnan származik az ebédem, ki készítette a cipőt, amit viselek, vagy mit kezd a nyugdíjalapom a pénzemmel.

Folyólopás

Az őskori vadászó-gyűjtögető ember nagyon jól tudta, honnan származik az ebédje (hiszen ő maga ejtette el), ki készítette a mokaszinját (ott aludt húsz méterre tőle), és mit csinál a nyugdíjalapja (a sárban játszott, ugyanis akkoriban egyfajta nyugdíjalap létezett, az úgynevezett "gyerek"). Én sokkal tudatlanabb vagyok nála. Többéves kutatás esetleg kiderítheti, hogy a kormány, amelyre szavaztam, titokban fegyvereket ad el egy sötét diktátornak a világ túloldalán. De lehet, hogy az alatt az idő alatt, amibe ennek a kiderítése telik, sokkal fontosabb felfedezésekről maradok le, például hogy mi lett a sorsa a tyúknak, amelyiknek a tojásait megettem vacsorára.

A rendszer úgy van kialakítva, hogy azok, akik nem akarnak fáradozni a tudásért, boldog tudatlanságban maradnak, míg azok számára, akik veszik a fáradságot, nagyon nehéz az igazságot kideríteni. Hogy lehetséges tartózkodni a lopástól, amikor a globális gazdasági rendszer folyamatosan lop a nevemben, de a tudtomon kívül? Mindegy, hogy a következményeik alapján ítéljük meg a tetteket (lopni rossz dolog, mert ártunk vele az áldozatnak), vagy kategorikus kötelességeknek engedelmeskedünk, amelyeket a következményektől függetlenül be kell tartani (lopni rossz, mert Isten azt mondta). A probléma az, hogy rendkívül bonyolulttá vált megérteni, mit is csinálunk pontosan.

A lopást tiltó parancsolatot egy olyan korban fogalmazták meg, amikor a lopás még azt jelentette, hogy az ember fizikailag, a saját kezével elvesz valamit, ami nem az övé. Ma azonban a lopással kapcsolatos fontos viták már egészen más forgatókönyvek körül zajlanak. Tegyük fel, hogy befektetek tízezer dollárt egy nagy petrolkémiai vállalat részvényeibe, amely biztosítja számomra, hogy évente visszakapjam a befektetésem öt százalékát. A vállalat rendkívül nyereséges, mivel nem fizet az okozott környezeti károk után. Egy közeli folyóba önti mérgező hulladékát, nem törődve a helyi vízellátásban, közegészségügyben és élővilágban okozott károkkal. Arra használja vagyonát, hogy felbéreljen egy hadseregnyi ügyvédet, akik bármilyen kártérítési követeléstől megvédik. Lobbistákat is fenntart, akik megakadályoznak minden kísérletet a környezetvédelmi szabályozás szigorítására.

Vádolhatjuk a vállalatot azzal, hogy "ellopta" a folyót? És mi van személy szerint velem? Én senkinek nem török be a házába, vagy szedek ki bankjegyeket a tárcájából. Nem vagyok tisztában vele, hogyan generál hasznot ez a vállalat számomra. Nem is nagyon emlékszem rá, hogy a portfólióm egy részét ebbe fektettem. Most akkor én bűnös vagyok a lopásban? Hogyan viselkedjünk morálisan, hogyha nem vagyunk tisztában a releváns tényekkel?

Megpróbálhatjuk elkerülni a problémát azzal, ha magunkévá teszünk egyfajta "szándéki erkölcsiséget". A szándékom a fontos, nem az, hogy mit teszek ténylegesen, vagy mi lesz ennek a következménye. Egy olyan világban azonban, amelyben minden mindennel összefügg, a tudás morális kötelezettséggé válik. Az újkori történelem legnagyobb bűneiért nem csupán a gyűlölet és a kapzsiság a felelős, de legalább ugyanannyira a tudatlanság és a közöny is. Bájos angol hölgyek azzal, hogy részvényeket és kötvényeket vásároltak a londoni tőzsdén, az atlanti rabszolga-kereskedelmet pénzelték anélkül, hogy betették volna a lábukat Afrikába vagy a Karib-szigetekre. Aztán délutáni teájukat hófehér cukorral édesítették, amelyet pokoli ültetvényeken termeltek meg - csakhogy ők erről mit sem tudtak.

A 30-as évek végén Németországban egy postahivatal vezetője lehetett becsületes polgár, aki alkalmazottai boldogulását tartotta szem előtt, és személyesen segített a kétségbeesett embereknek megkeresni egy-egy elveszett borítékot. Ő érkezett elsőnek a munkába, és ő távozott onnan utolsónak, és még hóviharban is gondoskodott róla, hogy a posta időben megérkezzen. Ám ez a hatékony és ügyfélbarát postahivatal egyben létfontosságú sejtje volt a náci állam idegrendszerének. A rasszista propagandát, a Wehrmacht behívóit és a helyi SS-csoportnak küldött utasításokat is kézbesítette.

Mondhatjuk, hogy valami nincs rendben azoknak a szándékaival, akik nem is törekednek a tudásra. De mi számít törekvésnek? Nyissanak fel a postamesterek minden borítékot, ami hozzájuk kerül, és mondjanak le vagy lázadjanak fel, ha kormánypropagandát találnak bennük? Könnyű abszolút morális bizonyossággal visszanézni a 30-as évek náci Németországára, mert mi már tudjuk, hová vezetett az okok és okozatok láncolata. De lehet, hogy az utólagosság előnye nélkül a morális bizonyosság nem elérhető a számunkra. A sajnálatos igazság az, hogy vadászó-gyűjtögető agyunk számára túlságosan bonyolulttá vált a világ.

A mai világ igazságtalanságainak nagy része nem egyéni, hanem nagyszabású strukturális előítéletekből fakad, vadászó-gyűjtögető agyunk pedig nem úgy fejlődött, hogy ezeket felismerje. Legalább néhány ilyen előítéletben mind bűnrészesek vagyunk, és egyszerűen nincs elég időnk és energiánk, hogy mindet felfedezzük. Ennek a könyvnek a megírása jó leckét adott nekem ebből. Amikor globális kérdéseket tárgyalok, folyton az a veszély fenyeget, hogy a globális elit nézőpontját a különféle hátrányos helyzetű csoportoké elé helyezem. Az elit irányítja a párbeszédet, így az ő nézeteit lehetetlen szem elől téveszteni. A hátrányos helyzetű csoportokat ellenben rutinszerűen hallgattatják el, így könnyű megfeledkezni róluk - nem szándékos rosszindulatból, csak egyszerű tudatlanságból.

Én például abszolút semmit nem tudok a tasmaniai őslakosok nézeteiről és problémáiról. Annyira nem, hogy egy korábbi könyvemben azt írtam, hogy tasmaniai őslakosok nem is léteznek, mert kiirtották őket az európai telepesek. Valójában ma is több ezer ember él, akik Tasmania őslakos populációjáig vezetik vissza a családfájukat, és nagyon is egyedi problémákkal küszködnek - például azzal, hogy a létezésüket tanult tudósok is rendszeresen tagadják.

Még ha mi magunk egy hátrányos helyzetű csoporthoz tartozunk is, és ezért belülről átlátjuk annak nézőpontját, ez még nem jelenti, hogy a többi hasonló csoport szempontjait is értjük. Ugyanis minden csoportnak és alcsoportnak az üvegplafonok, kettős mércék, burkolt sértések és intézményesített diszkriminációk más- és másféle útvesztőjével kell szembenéznie. Egy harmincéves afroamerikai férfinak harmincévnyi tapasztalata van abban, hogy milyen afroamerikai férfinak lenni. Viszont semmilyen tapasztalata nincs abban, hogy milyen afroamerikai nőnek, bulgáriai romának, vak orosznak vagy kínai leszbikusnak lenni.

Ahogy felnőtt, ezt az afroamerikai férfit számos alkalommal megállították és átkutatták a rendőrök minden különösebb ok nélkül - amit egy kínai leszbikusnak például sosem kellett átélnie. Viszont az, hogy afroamerikai családba született egy afroamerikai környéken, azt jelenti, hogy a körülötte élő emberek olyanok voltak, mint ő, és meg tudták tanítani neki, mi kell ahhoz, hogy afroamerikai férfiként fennmaradjon, sőt jólétben éljen. A kínai leszbikus nem egy leszbikuskörnyéken élő leszbikuscsaládba született, és talán senki sem volt, aki a legfontosabb leckékre megtanította volna. Ha tehát valaki feketeként nő fel Baltimore-ban, attól még nem lesz könnyebb megértenie, milyen küzdelemmel jár leszbikusként felnőni Hangcsouban.

Korábban ez nem számított, mivel az ember nemigen volt felelős a világ másik felén élők helyzetéért. Általában elég volt, ha valaki kevésbé szerencsés szomszédai iránt tanúsított együttérzést. Ma viszont a globális felmelegedésről vagy a mesterséges intelligenciáról folytatott globális viták mindenkire hatással vannak - éljen Tasmaniában, Hangcsouban vagy Baltimore-ban -, ezért mindenkinek a szempontjait figyelembe kell venni. De hogyan lehetséges ez? Hogy láthatja át bárki egymással összefonódó csoportok ezreinek világméretű kapcsolati hálóját?