Már közel a budapesti tetőzés. A föld alatt már teljesen átnedvesedtek a falak, de a mélyben folyamatosan figyelnek, a legapróbb szivárgás és indítják a szivattyúkat.
A Batthyány tér közepén a metrólejáratok magasan körbe vannak rakva homokzsákokkal. A zsákok előtt egy alkalmi sátor áll, ez a pihenőhelye a BKV árvízvédelemmel foglalkozó szakembereinek.
Halandó nem juthat le az aluljáróba, nekünk mégis sikerült, igaz, kellett hozzá némi egyeztetés, de megérte. Egy kísérőt is kapunk, aki nemcsak minden kérdésünkre tudja a választ, de arra is ügyelni fog, hogy ne kószáljunk tilos területre. Mert az aluljáró jelenleg átalakult veszélyes üzemmé.
Egy raklap szolgál lépcsőként, hogy könnyebben átléphessük a kb. hetven centis homokzsákfalat. Innen már minden üres, ahol máskor hétköznaponként utazók ezrei fordulnak meg, most senki. A boltok zárva, nehéz vasredőny mögött vannak a pultok. A metróbejárat előtt még egy sor homokzsák, félkörívben, gondolom, az esetlegesen az aluljárószinten megjelenő vizet gátolja meg, hogy lejusson a mélyalagútba.
Kicsit odébb, az már a HÉV területe. Az előző nagy árvíznél, 2013-ban, még nem volt leválasztva a HÉV a MÁV-tól, az egész terület a BKV ellenőrzése alatt volt. Most azonban két szomszédvár van egy komplexumon belül, ami némileg bonyolultabbá teszi az ügyek intézését. A folyosón is van egy határ, de van a BKV-nak és a MÁV-nak egy közös fala, ami a HÉV alagút és a metró között húzódik. Ennél a falnál fekszenek a közös helyiségek. Ezeket és a BKV összes saját objektumát meghatározott időközönként ellenőrzik. Figyelni kell, hol nedvesednek a falak. Mert ugyan nyugalom van, de a talaj a föld alatti betonépítmény körül teljesen átnedvesedett, emiatt akár át is áztathatja valahol azt.
Vannak állandó telepítésűek, melyek mindig készenlétben állnak, de most ezek mellett külön telepítettek a kritikus pontokra még szivattyúkat.
Amikor kérdezem, van-e valami szintidő, amin belül el kell indítani a szivattyút, ennyi a válasz:
Arra is készültek, ha egy áramszünet miatt az elektromos szivattyúk áramellátásával gond lenne, azonnal indulnak az aggregátorok. Jelenleg egy műszakban jóval több mint húsz ember van, pontos számot nem mondanak. Váltásokban teljesítenek szolgálatot a különböző helyeken. Amikor éppen nincs valakinek dolga,
A sátornál fent néhány cég köszönete olvasható. Üzletek, éttermek. Bár az itt dolgozók természetesen mindent megkapnak, de a környékbeliek is hoznak nekik ételt-italt.
– mondja mosolyogva a kísérőm, akiről kiderült időközben, hogy „békeidőben” a metró karbantartói részlegén dolgozik.
És hogy a családja mit szól ehhez a rendkívüli helyzethez? Nyilván nehéz, de megértik. Ez most egy olyan helyzet, ami azt kívánja, hogy odategyék magukat.
Visszaérünk a felszínre. A HÉV felé vesszük az irányt, gyalog. Most a Margit hídtól indulnak a járatok, mint 51 évvel ezelőtt, amikor még nem épült alagút a Batthyány térig. Útközben a MÁV-HÉV embereit látjuk, akik szorgosan pakolnak körbe zsákokkal valamit, amit eddig talán észre sem vettünk. Zöld, csinos kis építmény, akár hirdetőoszlop is lehetne.
Kérdésemre kiderül, hogy ezek az alagút állandóan telepített szivattyúinak a szellőzőnyílásai,
És valóban. Kissé odébb egy hirdetőoszlopot is körbevesznek a homokzsákok. Tehát az is valójában szellőzőnyílás? Bólogatnak a munkások. Milyen cseles.
Az ötvenéves HÉV-szerelvény a maga NDK-s kényelmetlenségével teszi a dolgát. Csodálatos napsütésben érkezünk Szentendrére, ahol az ország elsőként épült mobilgátját nézzük meg, szinte órákkal a tetőzés előtt. A part felé sétálva a Kossuth Lajos utcán már homokzsákokkal körbevett kisebb szivárgásra leszünk figyelmesek.
Ez még nem a Duna, csak az általa visszaduzzasztott Bükkös-patak által megemelt talajvíz szivárgása. A Duna lentebb van.
Kiérve a partra még akkor sem lenne semmi kedvem kiszámolni a víznyomást, ami az oszlopok közötti fémkerítésre nehezedik, ha képes lennék rá. Jobb, ha nem tudom, azt gondolom.
A látvány nagyon attraktív, ahogy egy, a homokzsákok bumfordiságához képest merészen kecses fal végtelen könnyedséggel tart ellen a folyamnak. És erre még negyven centi jön, azt mondják, ott lesz a teteje. Itt-ott kicsi szivárgás azért látszik. Ennyi nyomásnál néhány csepp víz átpréselődik a gumitömítések között, de aggódni nem kell.
A nézelődők megilletődötten pillognak a szalagkordonnal elkerített mobilgát felé, fényképeznek. Iskolaidő van, délelőtt, amúgy sincsenek sokan. Kicsit odébb sétálva egy elöntött utcát látunk. Az utcában kenuk, kikötve.
Ahogy nézelődünk, és kollégám fényképez, egy gumicsizmás nő kérdezi mosolyogva: ez hol fog megjelenni? Mondjuk neki, és ha már szóba kerültünk, megkérdezem, nem aggódnak-e a víz miatt.
– mondja, és látszik, csakugyan nem aggódik. A házuk, ahogy a többi is az utcában, lábakra épült, ártéri ház.
Amikor azt kérdezem, milyen kertet lehet művelni egy olyan helyen, ami évente víz alá kerül, azt mondja: gyönyörű. Jót tesz a növényeknek a nedves talaj.
– mondja. Rákérdezek a csónakokra az utcában. Azokkal a Dunához közelebb lakó szomszédjai járnak, neki itt kijjebb elég a gumicsizma.
Hazafelé a HÉV füttyögését és cuppogását hallgatva azon tűnődöm, egy hónap múlva ki emlékszik már ezekre az árvizes napokra, az őszi szentendrei Duna-parton sétálva.
