Kenneth Branagh teljes alkotói szabadságot kapott, és rendezett nekünk egy jó kis thriller-elemekkel operáló krimit.
A válasz erre a kérdésre, egy bizonytalan igen. Hogy miért bizonytalan? Nem feltétlenül érzem a legújabb Kenneth Branagh-féle Poirot filmet kötelezően mozivászonra valónak. Ugyan látványosak a helyszínek és a díszletek, de a tartalom egy feszültséggel teli kamaradráma a branagh-i rendezés minden előnyével és hátrányával.
Van egy csodálatos olasz város, Velence, és jóformán csak egy tomboló vihar közepén látjuk a sötét éjszakában? Szerintem szerencsésebb lett volna Poirot legújabb kalandját a tévéképernyőkre bízni. Kisebb költségek, nagyobb megtérülés!
Történetünk szerint Poirot (Kenneth Branagh) visszavonultan él Velencében, már nem fogad ügyfeleket, kizárja a nagyvilágot, szürkeállománya csak vegetál, amíg
Ariadne szeretne lebuktatni egy médiumot, Mrs. Reynolds-ot (Michelle Yeoh) akiről úgy véli pusztán egy csaló, és csak ki akarja használni a háziasszony, Rowena Drake (Kelly Reilly) gyászát. Poirot kalapot ragad, és barátja unszolására elfogadja a meghívást a gyilkos halloweeni szeánszra.
Filmünk az egyik kései Agatha Christie-könyvet dolgozza fel, az 1969-es idehaza Ellopott gyilkosság címen megjelent kötetet.
Más korszakban, más helyszínen és teljesen más ügyet old meg mindenki kedvenc bajszos zsenije. Egy teljesen új Poirot-történetként lehet rá tekinteni, Agatha Christie-vel az egyik mellékszerepben, hiszen Ariadne Oliver mindig is az írónő „paródiája” volt saját könyveiben, és most végre nagy vásznon is találkozhatunk vele.
A sztori sokkal gyorsabban halad, mint Branagh előző két Poirot mozifilmjében. Érezhetően feszesebb, feszültebb a tempó, még a játékidőben is bőségesen alulmarad a korábbi darabokhoz képest, ami nem feltétlenül baj. Erősen építkezik horror és thriller elemekből, amitől kicsit frissebbnek hat a legújabb kaland. Ugyan ez sem haladja meg a 12-es korhatárt, de azért befigyel egy-két enyhébb jumpscare. A film végleges 16-os karikás korhatárbesorolását nem teljesen értem.
Ami maradt, az a régi recept: történik egy gyilkosság, nyomozónk mindenkit kihallgat, emellett bekövetkeznek váratlan események. Először mindenki gyanús, aztán aki a leggyanúsabb, az biztosan meghal, és aki eddig gyanún felül állt, ő a gyilkos. Persze a film folyamán fellelhetők az apróbb utalások, amit senki sem rak össze, csak Poirot. Ekkor jön a feketeleves: aki Agatha Christie-könyveken szocializálódott, valószínűleg a film első negyedében megfejti a nagy rejtélyt. Nincs új a nap alatt, maximum a megvalósítás minősége és a hangulat.
A színészek teszik a dolgukat. Mindenki alapos munkát végez, de annyira a középpontban van a bajszos detektív, hogy hiába van ismét remek színészkoszorúban, a többiek nem kapnak nagy teret, hogy megmutathassák, mit is tudnak. Azért Michelle Yeoh a nézőkkel fog maradni a csaló médium szerepében, aki nagyon ügyesen játszott mind a szerepével, mind a nyomozóval.
Jamie Dornan korrekten hozta a poszttraumás stresszben szenvedő katonadoktor szerepét, de a legnagyobb meglepetés számomra a fiát játszó Jude Hill volt. Ez a srác korát megszégyenítő módon lopta el a jeleneteket nagynevű színésztársaitól. Branagh őt az Oscar-nyertes 2021-es filmjéből, a Belfastból hozta magával, és esküszöm, kedvem támadt újra megnézni a filmet, csak Jude Hill miatt.
A rendezés és a látványvilág az, amin úgy érzem kissé elvérzik a Szeánsz Velencében mint mozifilm. Rengeteg közeli felvételt használnak, az egész mű tónusa sötét ezektől az árnyékos képektől. Sokszor zavaró a döntött kameraállás (angolul dutch anglenek nevezik) túlzott használata, ez alapból jellemző Branagh rendezéseire, de most, hogy szabad kezet kapott, ember legyen a talpán, aki nem szédül el néhány jelenetnél. Főleg, amikor mindezt kézikamerával kombinálja.
Ez természetesen a atmoszféra építését segíti, de a film megértéseben akadályozhat egyeseket. Különösen nagy vásznon. Ezért mondtam az elején, hogy én úgy gondolom, Poirot harmadik ügyére elég lett volna egy streamingplatform, nem kellett neki az IMAX vászon. A zenére nem lehet panasz, a Jokerrel és Tárral berobbanó Hildur Guðnadóttir ismételten tökéletes munkát végzett. Nem is igazán zenei témáival, inkább hangulatával marad a nézővel a zene.
Úgy tűnhet, nem tetszett Branagh szeánsza, mert megkérdőjelezem a formátumát, pedig igen is szórakoztató kalandnak tartom Poirot nyomozását. Még akkor is, ha az ügyben akadnak forgatókönyvírói butaságok,
A megvalósítással nem értek teljesen egyet, de ez Branagh művészi szabadságának róható fel, mintsem a film hibájaként. Ha nem is lesz hatalmas siker a Szeánsz Velencében, úgy gondolom fogunk még találkozni a Poirot és Kenneth Branagh kombinációval a jövőben.
