Egy legendás játék, amiért óriási csatát vívtak az orosz és amerikai üzletemberek. A róla készült film viszont a kiszínezett tényeken túl ugyanazokról a dolgokról akar szólni, mint bármelyik másik, nagyszabású amerikai film.
Alekszej Leonyidovics Pazsitnov neve valószínűleg kevesek számára cseng ismerősen, pedig a világ egyik leghíresebb játékát, a Tetrist köszönhetjük neki.
A 80-as 90-es években felnőtteknek valószínűleg nem kell bemutatni a játékot, de talán a fiatalabbak is belefutottak már, hiszen a mai napig felbukkan egy-egy kollaboráció részeként, vagy a retro iránti rajongásnak hála.
És bár a játék a hidegháború enyhülésének környékén született, első körben illegálisan terjedt és vált népszerűvé, majd óriási jogi csatákat vívtak érte. Ebben a harcban egyfelől a cégek csaptak össze, akik forgalmazni szerették volna, de tágabb értelemben az amerikai és a szovjet rendszer is egymásnak feszült.
Bár a Tetris számos változatban megjelent a 80-as évek személyi számítógépeire, legnagyobb sikereit mégis az 1989-ben kiadott Game Boy verzió hozta meg. Az Electronic Gaming Monthly magazin a 100. számában első helyre rangsorolta a „Minden idők 100 legjobb videójátéka” című listáján, míg 2007-ben az IGN hasonló összeállításában a második lett a Super Mario Bros. mögött.
A játék eladásai 2009-ben túllépték a 70 milliót, 2010 januárjában pedig bejelentették, hogy 2005 óta több mint 100 millió példányt adtak el csak a mobiltelefonos verziókból.
(Forrás: Wikipédia)
A film története
1988-ban Henk Rogers (Taron Egerton) éppen új videójátékát, a GO-t próbálja eladni egy Las Vegas-i elektronikai kiállításon. Egy konkurens standnál beleszeret a Tetris nevű játékba, amelyet Alekszej Pajitnov (Nikita Efremov) orosz programozó készített, és aki a Szovjetunióban dolgozik az ELORG-nál.
A világméretű licencjog az ELORG-tól elvileg Robert Stein (Andromeda Software) kezébe került, aki Robert Maxwell médiamágnással és fiával a Mirrorsoft vezérigazgatójával, Kevin Maxwell-lel írt alá szerződést. Ezért népszerűsítik a kiállításon a Mirrorsoft színeiben a játékot.
Rogers amerikai, de japán feleségével és gyerekeivel Tokióban él, és bár eddig sem állt már túl jól anyagilag, további banki hitelért folyamodik, és mindent feltesz egy lapra. A Mirrorsoft képviselőjétől megveszi a a Tetris terjesztési jogait Japánban PC-re, konzolra és arcade játékgépre, majd elmegy a Nintendo tokiói főhadiszállására, és meggyőzni Hiroshi Yamauchi vezérigazgatót, hogy partnerként dolgozzanak együtt.
És csak itt kezdődik az igazi bonyodalom. Érezni, hogy valami zavar van a gépezetben, hogy a Mirrorsoft titkol valamit, hogy a jogokkal kapcsolatban sok minden nem stimmel. Így Rogers-nek nem marad más választása: Oroszországba kell utaznia, hogy rendbe tegye a dolgokat, és megszerezze a játékot a Nintendonak.
Eddig tudtátok követni a sztorit? Az se baj, ha nem, mert a lényeg úgyis a történet emberi oldala.
Röviden: vannak a nagy, gonosz, amerikai üzletemberek, akik át akarják verni a jólelkű amerikait, akinek az egész élete, a cége, a háza, a családja függ ettől az üzlettől. Közben a gonosz amerikaiak összejátszanak a korrupt szovjet kormánnyal, és a korrupt KGB-s arcokkal. De szerencsére odaát is vannak jók, az igazi játékrajongó orosz hazafiak, akik felfedezik főszereplőnk tiszta szándékát, és akikkel össze lehet játszani a végső, magasztos célért.
Szépek a képek, remek a vágás, pörög a sztori, és meggyőző a színészi munka is. A hangulatfokozó animáció nem sok, és nem is kevés. Tényleg remek hangulatot teremtettek. De ehhez persze egy picit el kellett térni a válóságtól.
Rogers és Pajitnov szorosan együttműködtek a forgatókönyvön, hogy biztosítsák a hitelességet, de egy interjúban bevallották, hogy alkotói szabadságból is jutott a filmbe bőven.
A Tetris a kiszínezett tényeken túl ugyanazokról a dolgokról akar szólni, mint bármelyik másik, nagyszabású amerikai film: barátság, szerelem, bajtársiasság. De ez egyáltalán nem hiba. Szórakoztató és izgalmas, így nem lesz hiányérzetünk utána.
És biztosan nem véletlen az sem, hogy az oroszokat ilyen élesen bírálják benne.
Kivéve akkor, amikor jók. Mert az orosz, korlátolt kisember ebben a filmen is pont annyira szerethető karakter, mint a szabadosabb amerikai. A két világ könnyen összeér, amint előkerül egy játék, ami nem ismeri ember és ember között különbséget.
