Szeretem hinni, hogy amikor valami nagyon foglalkoztat, az univerzum küld egy megerősítő vagy eltántorító üzenetet. Persze nem képzelem, hogy én volnék a világ közepe, és minden az én boldogulásomat szolgálja, de hát némi figyelem, segítség nekem is jár.
Ülök a rendelőben, és ha nem állna naptár az asztalomon, akkor is tudnám: vége a nyárnak, elkezdődött a tanítás.
A rendelőben a sok hét óta tartó nyugalom után telt ház van: zömmel igazi betegek érkeznek, és persze előkerülnek az egész nyáron nem látott "lógósaim" is.
Van egy régi döntésem, még Móci fiam idejében találtam ki házi használatra, aztán, amikor kikerültem körzetbe, és egyre többször hallottam füllentésként is, hogy "doktor néni, itt fáj, ott fáj, amott fáj", hogy a privát verdiktemet a betegeimre is kiterjesztem. Tudom, nem szabályos, viszont hatékony.
A tételem így szól: minden kis páciensem rendelkezik nálam félévenként két szabadnappal, amit, ha amúgy mindig igazat mond, nem akar átverni, nem adja elő a hattyú halálát egy-egy igazolásért, "kiveheti", amikor kedve tartja. S hogy félreértés ne essék, minderről feljegyzést vezetek egy füzetben.
1989 óta vagyok körzeti gyerekorvos, a rendszer működik, a lógást megfékeztem, kordában tartom.
Persze akadnak csibészek, s mint általában az ilyenek, zömmel hihetetlenül jó fejek. Most is bejön egy, nem láttam június eleje óta.
- Doktor néni, kivehetem a két napomat most azonnal?
- Akár - így én. - De szerintem nem jársz jól, messze még a következő félév.
- Olyan szép az idő, szeretném kicsit megnyújtani a nyarat.
- Ez egyszer igaz. Meddig szeretnél otthon lenni, drágám? - kérdezek vissza látszólag meghajolva a derűs érv előtt.
A válasz azonnal érkezik, szemrebbenés nélkül:
- Kettő… kettő hónapig.
Tartom magam, nem nevetek ezen a gigászi simlin és a simlisen, olyan kedvesen próbál elvarázsolni.
Az elvarázsolás természetesen nem sikerül, de imádom, hogy mindez velem történik, s megerősít abban, hogy a helyemen vagyok, azt teszem, ami a dolgom.
Elfáradok a rendelés végére, gurulok hazafelé, az autóban szól a rádió, klasszikus zene némi ismeretterjesztéssel, kedvemre való. Gyerekkoromban az iskola, a nyelvtanulás és az úszás mellett nem jutott idő hangszeren játszani, a hiányt azóta is zenehallgatással igyekszem pótolni. Ráadásul autórádióm kiírja, kitől és mely mű hallható éppen - ez manapság a zenei képzésem.
Na, szóval ma Beethovenről mesélnek, akinek a fiatalon, mindössze huszonnyolc éves korában kezdődő fülbaja siketségbe torkollott, de ő belső hallás után eztán is képes volt dolgozni. Ötvenhat évesen halt meg. Egyik unokatestvérével folytatott levelezésében ír a betegségeiről, még az emésztési panaszairól is, melynek vélhető oka jóval később, egy hajszálanalízis kapcsán derült ki: ólommérgezés.
Kínlódásáról így fogalmaz:
Szenvedek, legszívesebben megölném magam, de tudom, érzem, nagyon sok van, amit adni tudok és adnom kell a világnak. Olyan zenék szólnak bennem, amiket le kell kottáznom, hogy az embereket boldoggá tehesse, mindaz, amit hallanak. Ez éltet a pokoli fájdalmaim ellenére.
Mi a tanulság?
Ha van dolgod a világban, az felülírja a nehézségeket. És amíg dolgod van, és szükség van rád, mindegy, hány éves vagy, mert a feladat konzervál.
