Két héttel ezelőtt tettem egy rossz mozdulatot, pont olyat, amilyet csípőprotézissel a lábamban nem lett volna szabad.
Baleset, vagy inkább figyelmetlenség, mindegy is, a lényeg, hogy megvan a baj.
Feküdtem a lakásunk alatti vietnámi bolt padlóján, ugyanis vásárlás közben történt az eset; kificamodott csípővel, a lábam kicsavarodva, edzőszerelésben és fájdalomban.
Hívtam az ortopéd orvosomat, kiderült, épp otthon lábadozik egy térdműtét után.
Hívtam hát a mentőket, hat perc alatt kiért a rohamkocsi, mindenki nagyon empatikus és kedves volt, ami már csak azért is indokolt, mert magam elég sokat mentőztem annak idején, igaz, nem betegként, hanem orvosként.
Az Ortopéd Klinikán már vártak, mondjuk ott is dolgoztam évekig, tehát lényegében hazamentem.
A röntgen igazolta a ficamot, próbálták helyre tenni, nem ment.
"Mert jó erősek az izmaid" - mondta a kollégám, és bármennyire fájt a csípőm, a megállapítás jólesett a sportolói lelkemnek.
Műtő, altatás, sikeres reponálás, vagyis minden visszakerült a helyére.
Mire kitoltak, Kati barátnőm várt egy sporttáskával, amiben ott volt az alvós, mosakodós, olvasnivalós szettem, plusz a kis laptopom, így, hurrá, dolgozni is tudtam.
Sok hívást, együttérzést, biztatást kaptam; éreztem, olyan erős alattam a szeretetháló, simán megtart minden búmmal és kínommal együtt.
Este felállhattam, nem fájt, másnap hazaengedtek.
Otthon egy kisebb hadseregnek elegendő ennivaló várt, a város különböző részeiről hordták össze barátok, ismerősök.
Az egyik kis betegem édesapja azzal állított be, hogy:
Most legalább egy kicsit tudunk törleszteni abból a sok gondoskodásból, amit eddig mi kaptunk tőled.
Na, ez volt az a pont, ahol elsírtam magam.
*
Egy héttel később ünnepség Csillaghegyen: anyukám nevére keresztelték át az uszodát. Szerencsére összekaptam magam annyira, hogy ott tudtam lenni. Hatalmas megkönnyebbülés.
Megható ceremónia, méltó édesanyámhoz.
Rengetegen voltak.
"Doktor néni - kérdezte tágra nyílt szemmel az egyik betegem -, te is tudsz úszni, mint az anyukád?"
"Tudok" - feleltem.
"Még most is?" - szólt a következő kérdés.
Bólintottam. "Igen, még most is."
"Gondoltam! Anyáék azt mondták, sok érmed van, amit lepkeúszásban nyertél."
Lepke vagy pillangó, mindegy is, a lényeg, hogy úszhasson az ember.
*
"Így vagy úgy, az embernek önmagában semmi esélye sincsen."
Nem más mondta ezt, mint Ernest Hemingway.
És Garas Dezső és Kern András is azt énekli a Ripacsokban, hogy: "Egyedül nem megy."
Mindezt megéltem orvosként, megéltem az írásaimmal kapcsolatban, de persze leginkább a sportban éltem meg.
Mert a rajtkövön aztán tényleg egyedül vagy, a verseny a legvégén mégiscsak a te harcod.
És az életben is egyedül vagyunk: a bánatunkkal és az örömeinkkel, a fájdalmainkkal és a félelmeinkkel.
De azért lehet segíteni egymásnak.
Az ember esendő, törzsi lény. Úgy vagyunk huzalozva, hogy másokkal, családdal, partnerekkel, barátokkal, közösséggel, társakkal éljünk együtt, és segítsük egymást.
Mert az őszinte és szeretetteljes támogatás tesz képessé bennünket arra, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból.
És mert ez az őszinte és szeretetteljes támogatás segít túlélni a nehéz perceket.
