"A nap, mely nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő." Magától Charlie Chaplintől származik ez az idézet. Én pedig igyekszem úgy élni, hogy egyetlen napot se vesztegessek el, így aztán sokat mozizom a múltamban.
Az orvostudomány "nagggyoooon komoly" valami, így vélik sokan, de szerintem ebben a szakmában is akkor lehet sikeres az ember, ha:
- megfelelő tárgyi tudást halmoz fel és azt fejleszti állandóan
- ha van hozzá tehetsége
- és kitartása
- és van emberszeretete
- és ha kíváncsi
- és ha rendelkezik egy jó nagy adag empátiával.
Akadnak, akik elvégzik az orvosi egyetemet, ám az én értékrendem szerint nem igazi gyógyítók, ugyanis nálunk az ember csupán "megmunkálandó anyag". (Ezzel a mentalitással különösen az én területemen, a gyerekgyógyászatban nincs eredmény, hiszen a kicsiknél a fizikális eltéréseken túl is számos egyéb játszik szerepet.)
Szóval: tessék nézni magát az embert is.
Hadd elevenítek fel egy mókás történetet.
A gyermekgyógyász szakvizsga után úgy döntöttem, szeretnék még valamiből képesítést szerezni, és az ortopédiát választottam. Mondván, a gyerekgyógyászat, az ortopédia a sportmúltammal mixelve hatékony tudássá áll össze, melynek segítségével, az operáltak vízben mozgatásával gyorsíthatom, tökéletesíthetem pácienseim gyógyulását. A gyakorlat során voltam tanúja egy fatális tévedésnek, mely, szerencsére, tragédiát nem okozott, vidám perceket annál többet.
Ortopéd Klinika ambulanciája a nyolcvanas évek elején, rengeteg beteg, nem unatkozunk: műtét utáni kontrollok, új felvétel, krónikus tünetek kezelése. A beteg, ki e sztori főszereplője, a rendelés vége felé érkezik, elesett forma, akiről ránézésre tudod képzelni, hogy rendre kalamajkák támadnak körülötte. Előadja a panaszát, halk szavúan, végtelenül kedvesen.
A főnököm, Bandi bácsi kérdezi ki, ő is csuda fazon, mi, fiatalok érdeklődve hallgatjuk őket.
"Bajban vagyok, főorvos úr - vall a páciens. - Lassan itt a hűvös idő, és lehetetlenség cipőt kapni a lábamra."
Semmit nem értünk.
Erre ő lehúzza a zokniját, és döbbenten látjuk, hogy a nagylábujja derékszögben felfelé áll, mint egy felkiáltójel.
Mesél tovább:
"Bütyök nőtt a másik lábamra, fájt, megműttetem. A kórházban javasolták, hogy megelőzésképpen ezen a lábamon is elvégezik ugyanezt az operáció, különben ott is hamarosan gond lesz. Hagytam magam rábeszélni, és ez lett belőle. Valamit elszúrhattak, most úgy áll, mint a jancsiszög."
Kuncogva bólogatunk, hogy ez tényleg rémes, és ilyen lábra valóban nincs cipő a világon.
A Főnök azon nyomban megadta, mely napon kell befeküdni a korrekciós műtétre. Jött is a bácsi időben, a Főnök felküldte az osztályra, a 212-es szobába, és mondta, hogy hamarosan érkezik a "kis doktornő" felvenni az anamnézist.
A bácsi úgynevezett vegyes szobába került, vagyis egy másik kollégánk betegeivel közös szobába.
A beteg nekiállt átöltözni, amikor is kivágódott a szoba ajtaja, és kerekes széket tolva megjelent Józsi, a betegszállító, egy hatalmas, a szabadidejét testépítő teremben töltő betegszállító, igazi hegyomlás. Józsi azt az utasítást kapta, hogy a 212-esből vigye a gipszelőbe az épp vetkőző beteget, gipszágy elkészítése céljából.
Józsi rámutatott a mi páciensükre, hogy "tessék beülni a székbe", és már vitte is a felkiáltójelujjú, a megilletődéstől szólni sem képes bácsit.
A gipszelő tele volt medikusokkal, akiket a gipszágy-készítés rejtelmeibe kívánt bevezetni a gyakorlatvezető. A beteg az ágyra került, szépen lefedték gipsszel, a kötési időt precízen betartva meg sem moccanhatott, ám végül szabadult kényszerű burkából.
Én arra érkeztem lóhalálában a kórteremből, az üres ágy mellől, hogy szegény törölgette, mosta le magáról a gipszfoltokat.
Ott állt előttem lepedőbe burkolva, mint egy tógás görög hős. Szívem szerint kacagtam volna, de persze nem lehetett.
Kérdeztem, mi történt.
"Hát, kisdoktornő, átok ül rajtam. Elrabolt egy óriás, itt pucérra kellett vetkőzzem, hassal lefelé párnára fektettek, majd két orvos hatalmas nézősereg előtt telekent egy lavórnyi gipsszel. Nem értem, mire ez a felhajtás bütyökműtétemhez."
Elnézést kértem, visszakísértem, aztán rohantam a Főnökhöz, együtt nevettük hasfájósra magunkat.
Aztán szerencsére ment minden, mint a karikacsapás, a helyére kerül az a bizonyos lábujj, s bizonyára lett rá konfekciócipő.
Kiemelt kép: Joseph Cheong /Getty Images
