Hogy épp szeretem, vagy kevésbé ezt az ünnepek előtti időszakot, sok mindentől függ, de annak ellenére, hogy mióta ötvennégy éve már elváltak a szüleim, és így mindig hiányzik valaki gyertyagyújtáskor, zömében kedvelem az évnek ezt a periódusát. No, nem mintha a többivel sok bajom lenne, mert úgy érzem, mindig lehet jót és szépen találni egy-egy napban, olyat, ami boldoggá tesz, elgondolkoztat vagy megnevettet, különösen az én szakmámban, hiszen egész nap gyerekkel lehetek, és az ő izgalmuk még szebbé varázsolja az én karácsonyomat is.
Leginkább azt szeretem, hogy a szeretet ünnepe okán olyanokkal is válthatok szót, akik sok éven át részei voltak ezért-azért az életemnek, és ma is közel állnak a szívemhez, de a mindennapok terhei év közben valahogy elsodornak minket egymástól.
Szóval a történetek.
Pittyeg a telefonom, üzenetem érkezett.
Aki küldi és amit küld, külön-külön és együtt is boldoggá tesz.
Sportágam ikonikus alakja, dr. Hargitay András, aki nekünk, uszodaiaknak csak Hares talált három képet az MTVA fotóarchívumában, azt osztja meg velem egy "Ismerős? Szeretettel gondolok rátok!!" üzenet kíséretében.
Két varázslatos kép érkezik édesanyámról még gyógyszerész korából, nagyjából abból az időből, amikor születtem, valamint egy harmadik is,
Anyuról és rólam. Ő a vízben, én a parton. Nyúlok felé kétévesen és nem igazán deríthető ki, hogy mennék be a vízbe hozzá - valószínűleg igen -, vagy azt szeretném inkább, hogy ő jöjjön ki a partra.
"És erre emlékszel?" - írja Hares a kísérőszövegben.
Nem, erre épp nem, de mindarra, ami minket ma is összeköt, nagyon is emlékszem és szívesen gondolok rá vissza.
Igen, Hares, sikeres időszakban úsztunk együtt, értünk el eredményeket, és tanultuk meg a sport által, mi az, ami az életben fontos számunkra, és találtuk meg mindketten a hozzávezető utat.
Hargitay András a magyar úszósport első világbajnoka, és azután számos beteg, bajban lévő állat, cica, kutya és a többiek doktor bácsija.
Olykor, ha szükség van rá, év közben is beszélünk, és tudunk egymásról, de így, december elején általában előkerül valamelyikünk legalább egy hosszabb telefonbeszélgetésre. Már hívom is, és rögtön a közepébe csapunk. Úszósport, család, szakma, a régmúlt emlékei váltogatják egymást. Mindig akad téma.
Sok éve, amikor Andris először funkciót vállalt az úszószövetségben, mondhatni, átkerült versenyzőből a "sötét oldalra", a napi edzésem végeztével összefutottunk a Komjádi előcsarnokában.
- Téged várlak, muszáj valamit elmesélnem - mondja, és fülig ér a szája.
- Mi lenne az a nagyon fontos, aminek ennyire örülsz - kérdezek vissza vigyorogva, érzem, nem mindennapi történet következik.
- Hát, csak annyi, képzeld, hajnalban kiszúrtalak a szövetség ablakából.
- Kiszúrtál? - nézek rá csodálkozva.
És akkor itt muszáj megállnunk egy pillanatra, mert némi helyismeretre van szükség ahhoz, hogy a dolog érthető legyen.
Fotó: Berecz Valter / 24.hu
A régi Csaszi, vagyis a Császár fürdő nyitott medencéjére remek kilátás nyílik az úszószövetség ablakából. Andris lelkes munkatársként korán bent van, és nézelődik kedvére az ablaknál.
- Egyszer csak azt látom - mondja -, hogy valaki nagyon jó stílusban és viszonylag gyorsan szeli a vizet. Na, szólni kéne ennek a lánynak, van-e kedve komolyan úszni.
Aztán, amikor megállok, kiderül, én vagyok az, csak sapkában, úszószemüvegben nem ismert meg fentről.
Szóval teljes a siker: kevéssel azután, hogy felhagytam a versenyzéssel, az úszószövetség egy frissen kinevezett vezetője, nem mellesleg a barátom, teljesen elfogulatlanul lehetőséget biztosítana a további versenyzésre.
Nagyon röhögünk. Van is min.
Évekkel később felépül a szuper, csilivili Komjádi, változik minden. Ám a víz szeretete és az úszás mindkettőnk életének része marad, életkortól és civil foglakozástól függetlenül. Ők annak idején, Hargitay, Verrasztó, Soós Csaba és az Öreg, vagyis Széchy Tamás bácsi első nagy generációja a Csasziban készülnek, én zömmel a Margitszigeten meg a TF uszodájában. (Bár volt egy bő év, amikor egyesületet kellett váltanom és egy ideig én is a Kiscsasziban edzettem hajnalonta.)
Mindannyink számára barátságos a hely a kedvenc öltözőszekrényekkel, zuhanyzókkal. Csukott szemmel is tudjuk, mit hol találunk. Érthető, hiszen több időt töltöttünk ott, mint otthon.
Megint múlnak az évek, felújítás zajlik, melynek során megcserélik a női és férfi oldali beléptetőt.
Hares rutinból a régi férfi oldalra megy és lépne be a figyelmesen néhányunk számára adott ingyenkártyájával, de a kar megállítja. A kis helyiségből kinéz egy alkalmazott, bizonyára nemrég dolgozik az uszodában, és azt kérdezi: "Ugye, most van itt először?" "Persze" - szól a válasz.
- Most mondd meg, Anduka, nekiálltál volna magyarázni, hogy ez meg az vagy, és hogy itt telt az életed?!
Hát, nem igazán, de arra azért jó a történet, hogy demonstrálja, így múlik el a világ dicsősége. Bár meggyőződésem, hogy amit kaptunk a sporttól, nem múlik el soha, bármelyik oldalon kell is bemenni a medencéhez.
Kiemelt képünkön dr. Hargitay András. Fotó: Kovács Anikó / 24.hu
