Anyu és Széchy Tamás (uszodai nevén az Öreg) igencsak tisztelte egymást edzői eredményeit, sőt, Tamás bácsi külön nagyra tartotta, amit Anyu úszóként produkált. Emellett piszkosul versenyeztek egymással, és a legjobb indulattal sem lehetett békésnek nevezni a kapcsolatukat: az a bizonyos két dudás nem fért meg a csárdában.
Az édesanyám egyébként is harcos, versengő alkat volt egész életében, ezért is vitte sokra, meg még azért is, mert okos volt, szorgalmas és persze tehetséges. Azt azonban már kisgyerekként észrevettem, hogy nehezen viseli, ha bárki, bármiben jobb, mint ő.
Úgy nőttem fel, hogy tiszteletdíjak és vitrinek vettek körül, melyekben a szüleim érmei és porcelánjai üldögéltek, a szobafal pedig tele volt diplomákkal. Természetesen vegyesen, keveredve Apa trófeái Anya trófeáival. Néha, és ezt már gyerekként is nagyon mulatságosnak tartottam, vita dúlt azon, hogy apu három olimpiai aranyérme csapatban ér-e annyit, mint anyu egyéni győzelme. Sőt, az is megbeszélés tárgyát képezte, s ezeket a megbeszéléseket főleg Anyu erőltette, hogy Anyu Hadik huszárja Herendről szebb-e, mint Apu zsolnai szalonnázó juhásza. Az én fejemben pedig az járt, hogy: hát nem tök mindegy?! Az persze nagy vágyam volt, hogy majd az én megnyert versenyeim után kapott tiszteletdíjak is helyet kapjanak a szüleim díjai között. Erre mondják manapság, hogy motiváció, nos, az nálam helybe jött.
Amikor megkaptam az első kis porcelán bonboniert egy gyerekversenyt követően, mint a legeredményesebb úszó, szó és kérdezés nélkül tettem fel a polcra, természetesen legelőre, a fő helyre, és másnap már azt újságoltam a vendégeknek: ezek a mi tiszteletdíjaink. Szóval én sem az az alma vagyok, aki messze esett a fájától.
Na de onnan indultunk, hogy Anyu és az Öreg versenyeztek, nem durván, de eléggé látványosan, és ebből néha származtak sértődések is.
Hogy pontosan mi történt, nem emlékszem, nem is lényeges, de az egyik versenyen Anyu pufogva érkezett, hogy Tamás bácsi ezt meg azt mondta, és ő bizony most úgy megbántódott, hogy akkor sem áll szóba vele, ha az ég a földdel összeér. Anyu egyébként is meg tudott sértődni életre-halálra, aztán évekig tartotta is a haragszomrádot.
Versenyidőszak lévén minden hétvégén találkoztak, és Tamás bácsi, aki bizonyára hallotta valakitől, hogy Anyu most sírig megorrolt rá, gyakran elvonult a lelátó azon része előtt, ahol mi, BVSC-sek ültünk, és feltűnően hangosan köszönt. "Csókolom, Éva", mondta, és még biccentett is Anyu felé. Az én édesanyám meg mintha levegőből lenne az Öreg, átnézett rajta.
Próbáltam hatni Anyura, sőt Apu is igyekezett a lelkére beszélni, de hajthatatlan maradt.
Az egész uszoda mulatott ezen a nagy feszültségen, meg azon is, hogy nem adják fel: egyik a köszönést, a másik a nem visszaköszönést.
Néhány héttel később a BVSC volt a hétvégi verseny rendezőegyesülete. Az öltözőben vettem észre, hogy kint maradt Anyu táskájában a törülközöm, márpedig arra szükség van bemelegítés után, sőt, az se mindegy, épp melyik kabalatörülköző van soron. Siettem ki, és azt láttam, hogy Anyu és az Öreg megbeszélésbe merül. Nem véleményeztem a változást, simán csak örültem, hogy szent a béke. Gyorsan kivettem a törülközőmet, és mentem a dolgomra, ami akadt azért egy komoly verseny előtt, de csak nem hagyott nyugodni a rendeződött viszony.
Bemelegítés után, mint mindig, lehuppantam Anyu mellé, és igyekeztem pókerarccal (ami persze sosem sikerült) feltenni a kérdést:
- Kibékültetek Tamás bácsival?
Kikerekedett a szeme, majd úgy kezdett nevetni, alig bírt megszólalni.
- Jézusmária, elfelejtettem, hogy nem vagyok beszélő viszonyban vele.
- Hát, ha már elfelejtetted, akkor ne is jusson többet eszedbe - ezt kértem, amit szerencsére be is tartott.
