Mindig is gyerekekkel akartam foglalkozni. Először tanárnak készültem, angol-orosz szakot szerettem volna végezni. Aztán úgy adódott, elkezdtünk járni a későbbi férjemmel, fiam, Móci édesapjával, akit épp akkor vettek fel az egyetem fogorvosi karára. Addig is felnéztem rá, de ettől még nagyobbat nőtt a szememben.
Felvetődött, talán jó lenne nekem is megpályázni az orvosit. És hát tényleg jó lett, ma, negyvenévnyi orvosmúlttal a hátam mögött mondhatom, ez életem legjobb döntéseinek egyike.
Szóval mindig gyerekekkel akartam foglalkozni, és bár volt egy rövid, három évig tartó periódus, amikor felnőtt betegeket operáltam az ortopédián, ott is nagyon hiányoztak a kicsik, s rögtön a szakvizsga után újból a gyerekgyógyítás felé fordultam.
Az uszodában mindig is gyerekekkel voltam körülvéve.
A medence és környéke veszélyes üzem. Igaz, maga az úszás nem balesetveszélyes, de a parton sok minden előfordulhat.
Elmesélek egy történetet.
Verőfényes nap, a lelátó tele napozókkal, mi, versenyzők rójuk a hosszakat. Az edzés végeztével indulnék az öltözőbe, amikor előbb hallom, aztán rögtön meg is látom a kislányt. Áll, sír, nagyon el van keseredve. Látom, véres a feje. Leguggolok mellé. "Mi történt?", kérdezem, remélve, ha elmondhatja, hogyan sérült meg, megnyugszik.
Hüppögve kezdi, hogy ellökték, beverte a fejét, és jajajaj, rettentően fáj. Magamhoz ölelem. "Kéne szólni anyukádnak, jöjjön érted, vigyen orvoshoz. Tudod fejből anya telefonszámát?"
Egyenrangú félként tekintek rá, mint minden gyerekre, s nem csupán azért, mert tudom, megéri így kezelni őket.
Komoly képpel bólint. "Persze hogy tudom, nagylány vagyok." "Gyere, felhívjuk, aztán meglátjuk, hogyan tovább." Teljes bizalommal teszi a kezét az enyémbe, minden rendben, ezt üzeni a tekintete és a mozdulat is.
Még tantuszos világot élünk, álmainkban sincs szó mobiltelefonról. Belépek az uszoda egyik telefonfülkéjébe, bedobom a tantuszt, tárcsázom a számot, amit a kislány diktál. Foglalt. Leteszem a kagylót, a készülék visszaadja a fel nem használt érmét. Kis barátnőm arca felragyog.
Anya küldött pénzt, látod?! Most már mehetünk is az orvoshoz.
Beletelik kis időbe, míg elmagyarázom neki, mi is a helyzet. Nem akarom húzni az időt, elsétálunk az úszómester bácsihoz, ahol a készenléti dobozból csinos kötést sikerül rögtönöznöm a kislány fejére, közben mesélem, hogy bizony ilyen, sőt ennél sokkal komolyabb sérülésem nekem is volt néhány évvel ezelőtt, még össze is kellett ölteni a fejemen a bőrt. "Sírtál? Nagyon fájt?" "Nem sírtam, mert nem fájt, de én is féltem a doktor bácsitól, pont úgy, ahogy te." Bólint, megértette a lényeget, érdemes volt őszintének lenni vele.
Már annak idején is vallottam, ami nálam azóta is, negyven éve jól működik: sose csapd be a gyereket. Felnőttet se, ha egy mód van rá, de gyereket semmiképpen. Hidd el, megéri.
Van még egy ideillő történetem, egészen friss, párhetes.
Épp végzek a reggeli uszodai penzumommal. Hogy bírjam a napi hajtást, muszáj mozognom, és még ma is főleg az úszás okozza a legtöbb örömet. Persze bő a repertoár, szerepel benne kondizás, futás, de mindig is az úszás és az uszodai lét volt és lesz a kedvenc.
Sokak szerint az úszás irgalmatlanul unalmas, de ha van edzésterv, egész más a helyzet. Ellebegni a vízben, mint egy plankton, valóban nem az én alkatomnak való,ám ha tudom, mi a dolgom, mit kell ma teljesítenem, kifejezetten élvezetes az edzés.
Szóval jövök ki a vízből, amikor az egyik, gyerekkel foglakozó edző megszólít. "Szeretnék bemutatni, megmutatni neked valakit, nagy bajnok lehet belőle. Adhatnál neki néhány jótanácsot."
És ki is szólítja a leendő bajnokot.
Izmos, öntudatos fiú, nyíltan néz rám a vizes szempillái alól. Kedvemre való. Kezet nyújtok, mondom a nevem, ő is a magáét. "Tudod, ki a néni?", kérdezi az edző. A fiú felém fordul. "Persze! Apukám látott itt a múltkor, és elmesélte, ki vagy. Otthon meg is néztelek az interneten. Tényleg jól úsztál."
Puff neki, újkori internetes dicsőség, de azért hazudnék, ha azt mondanám, nem legyezi a hiúságomat a dolog.
"Szeretném, ha úsznál egy ötven pillangót Andrea néninek, hadd lássa, hogy megy", így az edző. "Szívesen", szól a gyerek, és megváltozik az arckifejezése: előbújik a versenyző énje. Nagy levegőket vesz, rázza a karját, lazít, tesz egy-két pillangótempót, mielőtt feláll a rajtköre.
Rendesen felszívja magát. "Akkor időre, ugye, Laci bá?" És az edző bólint.
És tényleg szívét-lelkét beleadva ússza le az ötven métert. Amikor megtudja az időeredményt, szemmel láthatóan elégedett, s ettől bennem is feltörnek a sok évtizedes emlékek, felidéződik az izgalom, amikor bizonyítani kellett valakinek, és felidéződik az elégedettség is, amikor mindez sikerült.
Drukkolok ennek a fiúcskának. És bár tudom a választ, de hallani szeretném, s felteszem a kérdést: "Mit szeretnél elérni?"
Úgy néz rám, mint aki egészen biztos abban, hogy rövidzárlat támadt a fejemben. "Olimpiát szeretnék nyerni"- mondja a világ legtermészetesebb hangján, és tudom, pontosan tudom, miért érzi ezt. Már most elhivatott, s biztos vagyok benne, hogy mindent megtesz majd a sikerérét. Nem megfelelési kényszerből, nem a szülei vagy az edzője miatt, hanem saját magáért. Hogy sikerül-e, nem tudhatjuk, de azt igen, hogy akit ilyen erők mozgatnak, az sokra viszi az életben, és ez a lényeg.
Kiemelt kép: iStock
