Amikor bejelentették, hogy a Disney és A víz érintésének Oscar-díjas rendezője is ugyanabban az évben készülnek bemutatni egy Pinokkió-filmet, már sejthettük, melyik lesz a jobb…
Carlo Collodi 1883-ban megjelent Pinokkió kalandjai című könyvének hőse még 140 évvel életre kelése után is megihleti a filmkészítőket, a fasrác sztorija máig izgalmas kalandokat és erősen agyba vésendő, megfontolandó gondolatokat közvetít a nézőknek. Így nem is véletlen, hogy Collodi kreálmánya eddig nagyjából harminc mozgóképes feldolgozást kapott, élőszereplős, animációs filmek és sorozatok formájában egyaránt. A leghíresebb közülük természetesen az 1940-es Disney-féle egész estés rajzfilm, de készült belőle többek között nagy költségvetésű Arany Málna-díjas borzalom Roberto Benigni rendezésében és főszereplésével, sciencefiction-átirat Spielbergtől (A.I. – Mesterséges értelem), sőt, még egy horrorváltozat is 1996-ból (Pinokkió bosszúja).
A Tom Hanks főszereplésével készült Pinokkió idén szeptemberben került fel a Disney+ra, ám, ahogy akkori kritikánkban is megírtuk, egy rendkívül felesleges, varázs és báj nélküli, lelketlen bőrlenyúzás lett belőle. Lássuk tehát, hogy mit művelt az ezerszer feldolgozott alapanyaggal A Faun labirintusa, a Hellboy-filmek, A víz érintése, a Bíborhegy és a Rémálmok sikátora direktora, aki életében először döntött úgy, hogy animációs filmbe önti kreatív képzeletének bizarr szüleményeit.
Del Toro ugyanis fogta Collodi sztoriját, kiszedte belőle az idejétmúlt, sokat látott sallangokat, megtartotta a könyv szellemiségét képviselő főbb taktusokat, és hozzátette saját nem éppen családbarát kiegészítéseit. Sok mindent megváltoztatott tehát, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy arra gondolunk: erre nem emlékszem az eredeti történetből.
A főbb karakterek persze ezúttal is megvannak: Pinokkión kívül Gepetto, a lelkiismereti tücsök, Sebestyén (most nem Tihamér), a Kék Tündér, a gonosz mutatványos (most Róka gróf) és a tengeri szörny is (a Disney-féle idei verzióhoz hasonlatosan a sima cethal ezúttal is túl snassz volt az alkotóknak), csak mindannyian kicsit másképp. A cselekmény is mindjárt azzal startol, hogy megismerjük Gepettót és a fiát, Carlót, akik a Mussolini vezette fasiszta Olaszország egyik kisvárosában élnek a világháború idején, boldogságuknak, pontosabban Carlo életének pedig egy templomba csapódó bomba vet véget. Gepetto még évekkel később is a gyász rabigájában tengődik, mígnem úgy dönt, kifaragja elhunyt fiát a halála óta a sírján kinőtt fenyőfából.
Majd különféle ismert (fellépések a gaz Róka gróf marionett show-jában) és nem ismert (kiképzés egy ifjúsági náci táborban) kalandok során tanulnak meg hőseink (Pinokkió mellett Gepetto és Sebestyén is) sok mindent a gyászról, a szeretetről, az önfeláldozásról, a becsületről és úgy összességében az életről.
És bár ez kissé negédesen hangzik, del Toro Pinokkiója minden, csak nem negédes. Sőt, kisebb gyermekeknek nem is ajánlott, mivel számukra félelmetes, nyomasztó és elidegenítő képsorok is helyet kaptak a műben. Mindenki másnak azonban rendkívül szórakoztató néznivaló lesz ez a stop motion animációban elkészített csodálatos iteráció. Del Toro nem is egyedül vágott neki a hosszú évekig tartó munkafolyamatnak, felvette maga mellé társrendezőnek a stop motionben jártas Mark Gustafsont, a közös munkájuk pedig talán az eddigi legkiforrottabb és legjobb Pinokkió-filmet eredményezte (az eredeti Disney-mű mellett).
Felmerül természetesen, de egyáltalán nem ez mozgatja hősünket, hanem főképp az, hogy fafiúként is érvényesülni tudjon ebben a világban, hogy elfogadják és szeressék őt az emberek (ahogy a szintén fából kifaragott óriás Jézus-szobrot a templomban). Ezenkívül pedig felfedezhetjük a különös túlvilágot, valamint annak működései elvét és néhány szokatlan szabályát is (pacsi a pókerező csontváznyulaknak).
Érdemes kitérni az eredeti szinkronhangokra is, hiszen del Toróéknak sikerült egy szuper sztárgárdát idecsődíteniük, többek között Ewan McGregort (Sebestyén), Christoph Waltzot (Róka gróf), Tilda Swintont (Fatündér, Halál), John Turturrót (Doktor), Finn Wolfhardot (Gyertyaszálbél) vagy Ron Perlmant (Podesta), sőt, volt képe Cate Blanchettre osztani Ebugatta, a mutatványos majom szerepét, aki a játékidő nagy részében csak makog, nyüszít és visít.
A fent leírtak értelmében tehát kijelenthető, hogy ez a Pinokkió eléggé különbözik a tipikus családi filmektől. A kétszeres Oscar-díjas Alexandre Desplat zenei aláfestésével és dalaival is megspékelt történet nem riad vissza a sötétségtől és a szomorúságtól, de ellensúlyozásként rengeteg könnyed, vidám pillanatot is tartogat. Del Torónak sikerült egy klasszikus mesébe belevinnie sajátos történetmesélői érzékenységét, s így a sokszor lerágott csontot egy rendkívül friss, kreatív, meglepő és csodálatos történetté alakította át.
