Vasárnap először érkeztem úgy a Szigetre, hogyha nem vigyázok, talán minden órában erősen rágnom kell a körmömet, hogy vajon mikor kit és hol nézzek meg, mert annyi jó lehetőség van, a voksomat végül a két legnagyobb színpad mellett tettem le.
Mire beértem, Becky Hill már a koncertje harmadánál jár, nem is siettem igazán, számomra Becky Hill “nem egy valós személy”, csupán egy jelenség, aminek valamelyik permutációja felbukkan a nap bármelyik szakában a Rádió 1-en, ezen kívül a világmindenség másik szegletében nincs térbeli fogalma. Tévedni nem is tévedhettem volna nagyobbat, ugyanis a brit The Voice első évadának egykori elődöntőse nem úgy tűnt, mint aki döntetlenre játszik.
“Ezt is ismerem” - hangzik mellettem a bennem is megfogalmazódott mondat, és valóban, Becky Hill tele van slágerrel, méghozzá olyannal, ami nagyon nagy színpadokon is tele van élettel, na meg olyan énekléssel, hogy rendesen kapaszkodni kellett a közönségnek is, hogy hogy lehet mindezt bírni már délután 5 magasságában levegővel.
Az Editors legnagyobb baja az, hogy nálánál is királyabb bandákkal egyidőben született, mert a Kasabian bizony Kasabian, de ezt a hasonlatot még 15 másik zenekarig lehetne sorolni. Ez viszont a Szigeten mit sem számított, Tom Smith és a zenekara hozta a kötelezőt, a klasszikusok szépen működtek, de a koncert első felében nagyon nagyon jót tettek a bulinak olyan sújtások is, mint a Sugar.
