Az emlékműként szolgáló rámpa vége a jelenlegi tervek szerint egy körüljárható gránittömb lesz, több helyen meghasadva, közepén öröklánggal. A rámpa falán az egykori történelmi Magyarország mindegyik településének neve ott lesz. Ebbe természetesen beleértődnek azok a helységnevek is, amelyek a mai Magyarországon találhatóak. Így a névsor nemcsak azokat a területeket foglalja magába, amelyek a trianoni békeszerződés következtében elvesztek, hanem azokat is, amelyek megmaradtak. Az elképzelés megalkotói úgy vélik, hogy ezzel a módszerrel tartalmilag kifejezhetik a nemzeti összetartozás érzését.
Az elképzelések szerint háromféle betűméretet használnak - függően attól, hogy milyen jelentőségű az adott település. A közölt látványtervek arról tanúskodnak, hogy esztétikailag igényes megoldás jönne létre.
A 2010-es parlamenti választások eredményeképpen győztes pártszövetség két képviselője, Kövér László és Semjén Zsolt törvényjavaslatot nyújtott be, amelyben javasolták, hogy az 1920-as trianoni békeszerződés időpontja - június 4-e - legyen nemzeti emléknap, amely a Nemzeti Összetartozás Napja nevet viseli. A törvényjavaslatból 2010. június 4-én lett 5 paragrafusból álló törvény.
A törvényjavaslat indoklásában kiemelten fontos szerepet játszott az, hogy a pozitívnak tekintett nemzetstratégia jegyében Trianon ne teher legyen, hanem egy új vízió mentén fogant új nemzetpolitika jegyében tegye értelmetlenné "a határon túli s a határon inneni jelzős szerkezetek használatát, hiszen csak egy magyar világ, egy magyar nemzet van, csak magyar emberek vannak, s minden magyar felelős minden magyarért." Ez annyit jelentett, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja intenciójában nem Trianon sérelmi és revíziós jellegét kívánta hangsúlyozni, hanem a magyar emberek közti összetartozás pozitív értékét emelte ki. (Megalkotói meggyőződése szerint ezt segítette a kettős állampolgárságról szóló, ugyanezen időszakban meghozott másik törvény is.)
A Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvény elfogadása után a magyar parlamentben Sólyom László akkori köztársasági elnök is felszólalt, mintegy értelmezve a jogszabályt. Pozitív fordulatnak tartotta, hogy a nemzeti összetartozásról szóló törvény nem a történelmi magyar államra, hanem a magyar nemzetre, a nemzet egységére helyezi a hangsúlyt. Az elnök szerint a nemzeti összetartozás törvénye szakítani kíván a hosszan átöröklött sérelmi, és tragikus felhangokat tükröző hozzáállással. Megítélése szerint csak így jöhet létre egy új, morális és érzelmi integráció.
Kétségtelenül igaz, hogy a 2010-es törvény - noha szóhasználatában tartalmazott félreérthető elemeket - alapvetően elutasította a két háború közti elbeszélésmódot, amely területi revízióban és önsajnálatban gondolkodott.
A törvény nyomán született országgyűlési határozat és kormányhatározat is. Ezek eredményeképpen az emléknap bekerült a magyar közoktatás rendszerébe, az aradi vértanúkról szóló megemlékezés, a kommunista diktatúrák áldozatainak és a holokauszt áldozatainak emléknapja mellé. Elindult, és azóta is tart a Határtalanul nevű program, amely célja szerint magyarországi iskolásoknak tesz lehetővé látogatásokat más országok magyar kisebbségi területein létező iskoláiba. Kiadtak egy 131 oldalas pedagógiai háttéranyagot is, amely központilag segíti az oktatási intézményeket abban, hogy milyen megemlékezéseket tartsanak.
A Nemzeti Összetartozás Napja egyértelműen felül kívánta írni a két háború közötti Magyarország revíziós narratíváját. Egy nemzeti tragédiáról úgy akart megemlékezni, hogy az adott nemzeti közösség számára ez ne a veszteségről, hanem az egymással szótértő összetartozásról szóljon. Ismereteim és tapasztalataim szerint azonban a régi elbeszélésmód sok helyen tovább él. Ezt elősegíti az is, hogy a 2012. január 1-jén életbe lépett Alaptörvény Nemzeti Hitvallása Magyarország önrendelkezésének folytonosságát az 1944. március 19-ét megelőző időszaktól számolja. Ez - közvetve - felértékeli a revíziós gondolkodásban és politikában érdekelt Horthy-korszakot, ami kialakította és működtette azt a Trianonhoz kötődő elbeszélésmódot, amelyet a 2010-es törvény meghaladni kívánt.
A magam részéről a magyar kultúrához illőnek és elfogadottnak gondolom az emléknap mint jelölt nap fogalmát. Helyesnek tartom, hogy a magyar nemzet 20. századi történelmében tragédiát jelentő trianoni időpont jelölt nap legyen, és épüljön be a magyar közoktatás rendszerébe. Egyetértek azzal is, hogy meg kell haladni a sehova se vezető revíziós sérelmi narratívát, és ennek egyik lehetséges módja a nemzeti összetartozás kihangsúlyozása. Fontosnak gondolom továbbá, hogy az ország központjában legyen a két világháború közötti időszak szemléletétől eltérő hangsúlyú emlékhelye az emléknapnak - annál is inkább, mert a Horthy-korszak központi emlékhelye a Szabadság téren az úgynevezett irredenta szoborcsoport volt, amely már a szobrok elnevezésével is (Észak, Dél, Kelet, Nyugat) a területi revízió igényét fejezte ki. Pontosan azt, amit a Nemzeti Összetartozás Napja intenciója szerint felül akart írni.
A modern magyar nemzeti identitás elsődleges pontja soha nem a terület, hanem az ember volt. A Himnusz a magyarra és nem Magyarországra kéri Isten áldását.
Kétségtelenül szerepel benne "Kárpátok szent bérce", a Tisza meg a Duna, de Istent a költő nem a Kárpátok megáldására kéri, hanem a magyarok szánalmára, merthogy "megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt". Vörösmarty is a magyar emberhez szól: őt kéri meg, hogy hazájának rendületlenül legyen híve. A magyar embert áldja vagy veri a sors keze; neki kell élnie és halnia a hazában. A Nemzeti dal első sora sem úgy szól, hogy talpra Magyarország! Petőfi is az emberekről ír, neki is a magyarok a fontosak. Ő még azt is el szokta mondani, hogy "haza csak ott van, hol jog is van". Mindezzel csak azt akarom jelezni: Magyarország fontos, de nemzeti klasszikusaink számára a legfontosabb mégis a magyar ember. A Nemzeti Összetartozás Emléknapja megítélésem szerint eredeti szándékában ezt hangsúlyozta, és nem azt, hogy a történelmi Magyarország területi épsége és egysége mindenek felett áll.
Az új Trianon-emlékműre rá akarják írni annak a több mint 12 000 településnek a nevét, amely a történelmi Magyarországot alkotta. Gyakorlatilag tartalmilag ugyanazt az eszmeiséget kívánják kidomborítani, amit a két háború közti Szabadság téri emlékműegyüttes fejezett ki. A terület, és nem az ember a lényeg. Eközben a Nemzeti Összetartozás Napja 2010-ben még arról szólt, hogy szabaduljunk meg a terület mágikus hatásától, és a kettős állampolgársággal írjuk felül a határok elválasztó erejét. Amit közjogilag a kettős állampolgárság jelent, szimbolikus politikailag azt jelentette a Nemzeti Összetartozás Napja.
Most egy éles fordulattal visszajutottunk oda, amit a Horthy-éra revíziós logikája jelentett. Megítélésem szerint ez így nem helyes.
Nemcsak azért nem jó, mert eltér a 2010-es intenciótól, hanem azért sem, mert megint úgy szülhet feszültséget és teremthet nosztalgikus illúziót, hogy sehova se vezet. Nemcsak fizikailag, hanem intellektuálisan, és így szimbolikusan is a földfelszín alá tart a rámpa. Ez az elképzelés nem írja felül az elavultat - az esztétikai igényesség csak új kötés a régi ótvaron.
Úgy gondolom, hogy lehetne más megoldást találni. Egyszerűen nem a településneveket kellene kiírni, hanem a ma Magyarországon fellelhető családneveket; beleértve ebbe a kettős állampolgársággal bírók több százezres csoportját is. Létezik állami népességnyilvántartó rendszer - pontosan lehet ismerni a magyar állampolgárok családneveit. Ezek között persze sok nem magyar hangzású név van, de így lehet jelezni, hogy nem a származás, hanem az identitás tesz magyarrá, hiszen a Kárpát-medence több nép együttélésének színtere.
Az is magától értetődő, hogy ezeknek a magyar családoknak különféle ágai kisebbségi létbe kényszerültek, következőleg ezek a nevek nem csak Magyarországon lelhetőek fel. Őszintén szólva fogalmam sincs arról, hogy hány családnév van Magyarországon, de mindegyiknek juthat hely egy száz méteres rámpán. (Csak az első 10 leggyakoribb családnevet tekintve a névsor - 2016-os adatok szerint - majdnem 1,6 millió embert fed le!)
A családnév - határoktól függetlenül - a magyar emberek közösségéről szól: pontosan arról, amit a Nemzeti Összetartozás Napja szimbolizál. E tekintetben teljesen mindegy, hogy a család vagy egy-egy ága melyik országban lakik: a lényeg, hogy része a magyar nemzeti közösségnek. Arról nem is beszélve, hogy az ily módon kialakított Trianon-emlékmű vélhetőleg az ország leglátogatottabb emlékhelye lenne, hiszen sokan eljönnének megkeresni saját családnevüket. Tehát az emlékhely nem a veszteségről, hanem a nemzet életerejéről szólna - pont arról, aminek 2010-ben az emléknapot szánták.
Szerintem tehát nagyon is szerencsés lenne, ha a létező családnevek adnák az emlékmű szöveges tartalmát. A létezők élnek - ők jelentik a magyar történelem folyamatosságát, a magyar jövőt és nem azok a településnevek, ahol adott esetben sem egykoron, sem ma egyetlen magyar sem élt, él. A területi nosztalgiát érdemes elengedni, az embereket - a jövőt - érdemes megtartani.
Ha meg akarjuk egyszer haladni Trianont, akkor az egyetlen lehetőségünk az, hogy felülírjuk. Nem elfelejtjük, de Kisfaludy Károly 1825-ös megfogalmazásában azt mondjuk:
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Kiemelt kép: Steindl Imre Program Zrt.
