A magyar természetvédelmi, energetikai és éghajlatvédelmi szakpolitikák nem működnek összehangoltan. Ha a jelenlegi szemléletmód nem egészül ki az éghajlatvédelmi és a biodiverzitás megőrzésére irányuló törekvésekkel, akkor azzal már középtávon mind rosszul járunk.
Közkeletű vélekedés, hogy a biomassza ugyanolyan megújuló energia, mint a nap vagy a szél: ha kellő mértékben visszapótoljuk a kivágott erdőt, akkor a kibocsátások hosszú távon egyensúlyban maradnak. A kép ennél jóval árnyaltabb, mivel a hazai erdők szénelnyelő kapacitása folyamatosan csökken, a fakitermelési és -felhasználási gyakorlat pedig tovább távolít minket az egyensúlyi állapottól, amire a klímaváltozás hatásai csak rátesznek egy lapáttal. Ezzel nemcsak a saját, törvénybe foglalt klímasemlegességi céljainkat veszélyeztetjük (ami növekvő szénelnyeléssel számol, kompenzálva a fennmaradó kibocsátásokat), hanem az új uniós megújuló energia irányelvben (RED III) és szén-dioxid-elnyelési célokat kitűző rendeletben (LULUCF Rendelet) foglaltaknak sem fogunk tudni megfelelni. A magyar természetvédelmi, energetikai és éghajlatvédelmi szakpolitikák nem működnek összehangoltan. Ha a jelenlegi, elsősorban nyersanyagforrás-fókuszú szemléletmód nem egészül ki az éghajlatvédelmi és a biodiverzitás megőrzésére irányuló törekvésekkel, akkor azzal már középtávon mind rosszul járunk. A helyzet megoldására minisztériumokon átívelő és a jelenlegi válsághelyzeten túlmutató tervezésre lenne szükség.
Nehéz most számszerűsíteni, hogy az energiaválság hatására történő szakpolitikai intézkedések és piaci folyamatok eredője inkább közelebb vagy távolabb sodornak minket a törvényben is meghatározott klímasemlegesség eléréséhez.
A klímasemlegesség eléréséhez a hosszú távú nemzeti klímastratégia komolyan számol az erdők szénelnyelésével, ráadásul a nemrég véglegesített vonatkozó EU-s rendelet szigorításával rövid távon is növelni kell az erdők szénelnyelését. Ezzel szemben erdeink korösszetétele és a klímaváltozás negatív hatásai miatt
A jelenlegi fokozott kitermelés negatív hatásának megértéséhez az erdőgazdálkodáshoz kapcsolódó szénkörforgást is meg kell érteni, ami összetettebb annál, hogy a tűzifa elégetésekor ugyanannyi szén-dioxid keletkezik, mint amennyit a fa az élete során megkötött. Vegyünk példaként egy tölgyfát. Tegyük fel, hogy egy tölgyerdő vágásérettségi kora 110 év. Ha ezt idén éri el, akkor az azt jelenti, hogy olyan fát termelünk ki, amit az első világháború után ültettek.
Ha kitermelik ezt a fát, hagyományosan több fajta választék keletkezik: a legértékesebb részeiből ipari fa lesz, a kevésbé értékesből papír- és rostfa, illetve tűzifa, amit háztartásokon kívül erőművek és fűtőművek is hasznosítanak. Ezek a termékek különbözőképpen hatnak az éghajlatunkra. A tetőgerendában akár további egy évszázadig elraktározódik a szén. A papírfa jellemzően néhány évig raktározza tovább a szenet, míg
A fatermékek mellett még ugyanúgy szénraktár a holtfa és a talaj is. A lehullott avar, ágak vagy a kidőlt fatörzsek különböző sebességgel, de elkorhadnak. Ez a folyamat átmérőtől függően lehet pár év, de akár évtizedek is. A korhadás során az elraktározott szén jelentős része visszakerül a légkörbe szén-dioxidként, de egy része a talaj széntartalmát gazdagítja – vagyis a szén-dioxid tartósan kikerült a légkörből. Mivel az egész erdőterületet nézve a fák különböző korúak, ezért a kitermelés időben nem egyszerre, hanem mozaikszerűen történik. Így ha
Ez azonban csak rövidebb távon igaz. Mivel egy nagyobb területet nézve, országos szinten az erdők koreloszlása nem egyenletes – Európában például többségben vannak az idősödő erdők – ezért az éves növedék mennyisége lassan ugyan, de ilyen esetben csökken. Vagyis az erdőben tárolt szénmennyiség növekszik ugyan, de egyre lassabb mértékben.
A fákra közvetlenül veszélyt jelentő kártevők mellett az egyre súlyosbodó aszálykárok nem csak a mezőgazdaságban jelentenek terméscsökkenést, hanem az erdők jelentős részén a folyónövedékét is csökkenthetik.
Sokszor felmerül érvként, hogy azt a luxust sem engedhetjük meg, hogy a fa elkorhadjon az erdőben. Ebben az esetben ugyanúgy fontos az időfaktor, mivel a kibocsátás nem most fog jelentkezni, hanem időben később, ráadásul nem az egész széntartalom szabadul fel a légkörbe, hanem egy része a talaj szénkészletét gazdagítja. És akkor a holtfa természetvédelmi értékéről nem is beszéltünk, amely az erdőlakó fajok kb. harmadának ad otthont.
A biomassza iránti megnövekedő energiakereslet viszonylag hirtelen lecsökkenti az erdő szénkészletét. Ezzel párhuzamosan megnő az elégetett fa mennyisége, aminek a szénkészlete rögtön visszakerül a légkörbe. Ha van rá megfelelő kereslet, akkor a fatermékek kompenzálni tudják valamennyire a kibocsátást.
A kitermelt erdőterületek helyére telepített új erdő hosszabb, évtizedes távon képes az intenzívebb kitermelés okozta széntárolás csökkenését megállítani, mivel fiatalabb korban intenzívebben nőnek a faegyedek. Vagyis beállhat egy új egyensúly a az erdő szénelnyelése, a természetes kibocsátás és a fatermékeben tárolt szénmennyiség között.
Viszont az új egyensúly a kibocsátás és a megkötés között alacsonyabb lesz, az erdőkben összességében kevesebb lesz a megkötött szén-dioxid, ami a légkörben jelenik meg.
Miért probléma ez? Mert a klímaváltozás mérséklésekor minden év számít, drasztikusan kellene csökkentenünk a kibocsátásainkat, ehelyett ebben az esetben éppen növeljük azokat.
Az éves folyónövedék 13 millió m3 körül alakult az utóbbi években, vagyis elméletileg ennyi fával gyarapodott évente az erdő. A kitermelés ezzel szemben 7-7,5 millió m3 között alakult az utóbbi években. Ez azonban nem azt jelenti, hogy 5-6 millió m3-rel lehetne növelni a kitermelést anélkül, hogy az veszélyeztetné a tartamosságot, vagyis hogy nem termelünk ki több fát, mint amennyi növekszik egy adott időszak alatt.
Az erdőnek ugyanis van egy természetes mortalitása, amelyre vonatkozóan pontos statisztikai adat nincsen, szakértők kb. 2 millió m3/évre becsülik. Illetve nem minden erdő áll rendelkezésre fatermesztési célokra, bár arányuk alacsony, az összes erdőterület kb. 4,5%-a. Nem tudjuk, hogy az idei évben mennyivel fog növekedni a kitermelés, és a mortalitással csökkentve hogyan alakul a faanyagtermeléssel érintett erdők tartamossága, azonban Magyarország esetében is igaz, hogy idősödik az erdőállomány, a modellezések szerint
Ez a csökkenés a fokozott fakitermelés esetében ráadásul még drasztikusabb.
Vagyis az történik, hogy a korábbi időszakhoz képest kevesebb szenet tárol az erdő, ami végső soron csak erősíti a klímaváltozást. Aminek a negatív hatásait már most érzik a magyarországi erdők. Ennek pontos hatását azonban nem fogjuk látni egyhamar, mivel az erdők döntő részében az adott évi folyónövedéket nem terepi mérések alapján számolják, hanem modellezik olyan termőhelyi mérések alapján, amiket még a 70-es években, jóval a klímaváltozás hatásainak a megjelenése előtt végeztek.
A szénraktározásra jelenleg a fatermékek sem jelentenek megoldást. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire megváltoztak a piaci körülmények, a bútoraink döntő része aprított faanyagból gyártott rövid élettartamú bútor, aminek az élettartama maximum néhány évtized. Nem csoda, hogy Magyarországon a fatermékek csak 200-300 ezer tonna szén-dioxidot kötnek meg évente.
Egészen mostanáig az EU-s klímapolitika az energetikai felhasználást ösztönözte, az erdők szénmegkötésére csak gyenge szabályozás volt, vagyis a tagállamokat arra ösztönözték, hogy minél inkább növeljék a biomassza felhasználását.
A Fit for 55 csomag keretében viszont a szénmegkötésre vonatkozó szabályozást, az ún. LULUCF (földhasználat, földhasználat-változás, erdészet) rendeletet is felülvizsgálták. Az új EU-s szintű cél, hogy a jelenlegi szénmegkötést közel egynegyedével kell növelni 2030-ig.
De hosszú távon is nemzeti érdek lenne a szénelnyelés fokozása, mert a klímasemlegességhez való utat modellező Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégia azzal számol, hogy
Közben a biodiverzitás drasztikus csökkenése miatt az erdők védelmében is lépni kellene, és például kijelölni - az amúgy szintén törvényben már régóta vállalt - nemzeti parki magterületeket, ahol nem történik fakitermelés.
Meg kellene találni azt az egészséges egyensúlyt, ami mindhárom igényt képes kielégíteni, ehhez viszont szükség lenne egy, a szaktárcákon átívelő komplex tervezési folyamatra, mielőtt a tűzifaéhség maradandó kárt okoz az erdőinkben, és ezáltal a klíma- és biodiverzitás-védelmi célok érvényesítésében.
