Mennyire foglalkoztatja, dühíti, frusztrálja, vagy hozza épp lázba az SZFE körül zajló történet?
Tele vagyok indulattal, de a teljes képhez hozzá tartozik, hogy ez már a sokadik csapás egyhuzamban. A sorozat tavaly novemberben kezdődött Gothár Péter zaklatási ügyével, ami a Katona József Színházban robbant ki, már az nagyon megviselt.
Rá is sütötték egyesek a Katonára "zaklatószínház" jelzőt.
Nem csak a következményeit éltem meg rosszul, hanem magát az ügyet is. Nehéz időszak volt. Ezt követte a színház elleni támadás, a finanszírozási törvény átszabásával és a decemberi tüntetéssel, majd év elején jött a Covid-járvány, jelenleg pedig nagy erőkkel zajlik az SZFE bedarálása.
Tehát a válaszom: igen, nagyon frusztrál és dühít, ami történik, de volt alkalmam hozzászokni az elmúlt egy évben, hogy minden darabokra hullik körülöttem. Széttárt karokkal ámulok, és várom, mi jöhet még.
Persze követem a fejleményeket, olvasom a nyilatkozatokat. Egyetértek például Rudolf Péterrel, aki úgy fogalmazott, hogy szellemi polgárháború van körülöttünk, amiben nagyon nehéz létezni, dolgozni, gondolkozni. Talán annyi különbséggel, hogy ezt a háborút nem körülöttem zajlónak, hanem, mint egyetemi óraadó - mellesleg a bűnös színház tagja - ellenem irányulónak is érzem. Igen, ez valóban háború, van benne támadó és védekező fél. Utóbbi azért küzd, hogy megőrizze az értékeit és a függetlenségét. A tanári kar emblematikus, nagy öregjei közül többen kiszálltak, azt mondták, hogy kösz szépen, ennyi elég volt ebből. A fiatalabbak pedig megpróbálják felvenni a harcot, sztrájkot hirdetnek, tiltakozásokat szerveznek. És akkor ott vannak a hallgatók, akik még bátrabban és elszántabban védekeznek, mint a tanáraik.
Ha viszont ez tényleg szellemi polgárháború, abban minden résztvevő katonává válik, akár akarja, akár nem. Ön is.
Így van, egyelőre én is beállok katonának, már amennyire tőlem telik. Például sok tanárral együtt sztrájkolok, vagy kiállok az egyetemért élőláncon, vagy interjúban. Nem tudom, mi újat tudnék hozzátenni ahhoz, amit már sokan elmondtak, de rossz érzés lenne hallgatni, és fontos, hogy minél többen megszólaljanak, még ha ez sokak szerint hiábavaló is.
Sosem csinált titkot abból, hogy nem rajong a színpadon kívüli nyilvános szereplésekért, interjúkért. Ilyen értelemben új helyzetet teremtett ez az ügy?
Nyilatkozgattam azért én korábban is, de valóban nem én vagyok az, akit elsőnek keresnek, és nem is én jelentkezek elsőként, hogy hadd fejtsem ki a véleményem egy témáról. Sok kollégám állandó nyilatkozgatása néha aggodalommal tölt el, néha megmosolyogtat. Én igyekszem elkerülni az ilyen szereptévesztéseket, de most más a helyzet.
Azokról a vádakról mi a véleménye, miszerint ideológiai képzés folyt az egyetemen, amit muszáj ellensúlyozni?
Teljes hülyeség. Félek, épp Vidnyánszkyék akarnak ideológiát behozni az egyetemre, aminek amúgy semmi keresnivalója ott. Semmiféle világnézeti útmutatásnak nincs helye. Egyébként szerintem, a sok más képzésről most nem beszélve, ezt az egész színészetnek nevezett hókuszpókuszt, a hagyományos értelemben nem is lehet tanítani, az összejön tehetségből, lehetőségekből, sok gyakorlatból. Hány fantasztikus színész nem járt ebbe az intézménybe. Amúgy is, tehetséges, tanulni akaró fiatalokat lehet bíztatni, hogy őrizzék meg a kiváncsiságukat, figyeljenek, és sok-sok iskolai munkával tapasztalják meg a saját bőrükön, hogy csak úgy, magától nem lesz jó valami, azért nagyon meg kell dolgozni. Én ezt tanultam itt Horvaitól, Kapástól, és ilyesmit igyekszem tovább adni, mint ahogy gondolom, volt osztálytársam, Kéri Kitty is ilyesmit a kaposvári egyetemen. De hát mi mást is adnánk át, mint amit tanultunk, meg valamit a tapasztalatból, ami ránk ragadt az évek során. Na jó , én javítgattam a hangsúlyokat is, tanárságom két évében művészi beszédet tanítottam.
Ebbe tényleg nagy teljesítmény lenne ideológiát belevinni.
Biztosan lehetne, ha mondjuk irredenta szövegeket választanék tananyagnak, amikhez rendre hozzáfűzném a rajongó megjegyzéseimet. Egyébként szerény, rövidke tanárságom alapján is kikérem magamnak azt a vádat, hogy itt ne oktatnánk a nemzeti kultúrát. Már első évfolyamon - amikor még csak szöveget tanulni tanultunk - Nádasdy Ádám magyar nyelvről szóló nyelvészeti cikkeivel foglalkoztunk. Aztán jött Babits, Szomory és így tovább. Igaz, vittem be Shakespeare-t és Molière-t is, amit lehet, hogy szégyellnem kéne, de esküszöm, hogy a többi magyar volt.
Tudja, gyakran olyan érzésem van, mintha a támadást nem is csak a győzelemért indították volna, az nem kérdés számukra, hogy meglesz, az igazi cél maga a háború, a szétválasztás, a kettéosztottság állandósítása.
Kellett hozzá egy tehetséges, ambiciózus ember, aki mindezt levezényli. A háború öncélúsága egyre világosabban látszik.
Akkor viszont a háború nem is érhet véget egyhamar.
Ebben élünk évek óta. Mindez egy gondosan végrehajtott terv része, amihez kellenek a végrehajtó emberek. Itt a támadó csapat, néhány kivételtől eltekintve, nem túl nagyformátumú, de az is igaz, hogy a védekező oldalon is vannak rettentő nívótlan megszólalások, igaztalan és fölösleges mocskolódások, amikkel nem tudok azonosulni. Persze ez az egész oldalasdi egy agyrém, mert a valóságban nem léteznek oldalak, legalábbis az én fejemben biztosan nem.
Lehet, hogy a valóságban nincsenek oldalak, de mégiscsak kirajzolódik egy durva megosztottság a szakmában. Van arról saját tapasztalata, ez hogyan alakult ki, és miféle régi sérelmek törnek elő ezekben a vitákban?
Semmiféle, akár jogos, régi sérelem nem lehet indok valótlanságok állítására, alaptalan rágalmakra, és legfőképp nem lehet indok egy egyetem autonómiájának megszüntetésére. A megosztottság kialakulásáról, gyökeréről talán nálam idősebb, bölcsebb embereket kéne kérdezni. Nekem az első emlékem ehhez kapcsolódóan, még szinte gyerekként, hogy az akkor még főiskolán, Horvai elmesélte, mennyire szerette "Csurka Pistát", és hogy ő vitte színre a legtöbb darabját. Nem emlékszem már a konkrét szavaira, csak egy akkor hetvenéves ember keserű rácsodálkozására: van egy barátom, alkotótársam, de már nem vagyunk képesek szóba állni egymással. Mindez jó régen, a 90-es évek elején történt.
Az SZFE-ügy erős jelzés, hogy ez a párbeszéd-képtelenség csak súlyosbodott az elmúlt 25 évben.
Úgy tűnik, súlyosbodott, és félek, van még hova fejlődnie. De azt hiszem, ez a téboly nem csak magyar-jelenség, az egész világ fordul ki magából, csak talán vannak szélcsendesebb helyek
Tudom, hogy megválaszolhatatlan, de mégis fontos kérdés: mire számít, hova fut majd ki az SZFE-ért folyó harc?
Rövid távon nem tudom. Fogalmam sincs, mi lesz október elsején, vagy jövő karácsonykor, de van olyan is, hogy hosszú táv. Ez egy 150 éves iskola, és érdemes megnézni, kikről neveztek el a termeket az SZFE színházi részlegén. A nagyszínpadot például Ódry Színpadnak hívják, de van Hevesi terem, Nádasdy terem és Várkonyi terem is.
Legyen ennek a háborúnak bármi a vége, én úgy sejtem, száz év múlva az új termek nem Vidnyánszky, hanem inkább Ascher, Zsámbéki és Székely nevét viselik majd, mert bármennyire tehetséges, a hatalom embere mindig is kevésbé maradt meg a nagy emlékezetben.
Ilyenre is volt példa az elmúlt 150 évben. Jó, nem bánom, megszavazok egy termet Attilának, azt, amelyben a majdani hallgatók, stresszoldásképp, következmények nélkül agyba-főbe verhetik egymást, emlékezve a régi-régi, mostoha 2020-as évekre.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
