Egyedülálló kiállításon elevenednek meg a XX. század jelentős női művészei. A Szecesszió, Art Deco, Népművészet – Női lélek, népi formák a Hagyományok Házában látható.
„Női sorsok, női alkotói életutak, női karrierlehetőségek a 20. században”. Akár ez is lehetett volna a Szecesszió, Art Deco, Népművészet - Női lélek, népi formák című kiállítás alternatív címe.
A kiállítás vezérfonala azoknak a jelentős női művészeknek a tehetsége volt, akik egyrészt a szecesszió és art deco korában alkottak, másrészt a magyar népművészeti formakincset, szimbólumokat építették be az alkotásaikba.
Ez a fajta feldolgozás, átértelmezés, a népművészet beemelése azt is jelentette, hogy e művészek többsége szoros kapcsolatban állt az élő magyar népművészettel, paraszti kultúrával. Felkeresték azokat az autentikus vagy autentikusnak gondolt helyeket, ahol tiszta formában találkozhattak ezzel a fajta művészettel. Figyelték, keresték a népviseleteken, szőtteseken, hímzett tárgyakon a különböző motívumokat, kapcsolatot tartottak a népművészet alkotóival, tanulmányutakon vettek részt stb. Undi Mariska például Kalotaszegen járt. A Zsolnay-gyár művészei a környékbeli falvakban élő parasztasszonyoktól merítettek ihletet, és az ott látott motívumokat alkották újra, majd ezeket az újraalkotott motívumokat díszítőelemeket, szimbólumokat építették be a munkáikba.
Másrészt érdekes látni, hogy ezek a nők a népművészet kincseiből merítve hogyan hoztak létre olyan teljesen egyedi munkákat, amelyeken tetten érhető, hogy a szecesszió vagy art deco jegyében, annak hatására születtek.
Amiben hiányérzete támadhatott az embernek, az éppen a kor és a 20. századi női életutak sajátosságából fakad. Például amikor Undi Mariska életútját tanulmányozzuk, és látjuk azt a fotográfiát, amelyen a Népszálló belső díszítésén dolgozik, óhatatlanul is felmerül, miért nem kapcsolódik össze a kiállítás az építészettel, hiszen a magyaros szecesszió építészeti alkotásai külön kategóriát képviselnek. Aztán rögtön be is ugrik a válasz, hogy azért nem kapcsolódhat be az építészet, mert nem volt női építészmérnök. Az első női építészmérnökök az 1920-as években végeztek az egyetemen.
Abban az értelemben volt még érdekes a kiállítás, hogy akármennyi információt kap egy-egy alkotóról, például Lesznai Annáról, Zsindelyné Tüdős Kláráról, Undi Mariskáról, Dallos Hannáról vagy Mallász Gittáról az ember, érzi, hogy még többet szeretne megtudni, és muszáj utánaolvasni.
Ami még érdekes volt, hogy ennyire eltérő egyéniségek voltak, mégis, mintha ugyanabba az irányba néztek volna. Mindegyiküknek nagyon fontos volt a magyar népi kultúra, sokat tettek a modern magyar művészetért, iparművészetért és grafikáért. Aztán mégsem köszönte meg nekik a hazájuk, hanem mostohán bánt velük. Volt, akivel kifejezetten kegyetlenül. Dallos Hannát, akinek fantasztikus, mai szemmel is tökéletes, Magyarországot népszerűsítő plakátokat és újszövetségi témájú metszeteket köszönhetünk, nyilasok hurcolták el, és egy marhavagonban halt meg egyik táborból a másikba szállítás közben. A zsidó származású Lesznai Anna az 1930-as évek végén kénytelen volt elhagyni az az országot. Zsindelyné Tüdős Klárát és a férjét 1951-ben kitelepítették, 1963-ig házmesterként dolgoztak. Mallász Gitta 1960-ban Franciaországba emigrált, ott is halt meg.
Kíváncsi vagyok egyébként, kinek mely alkotások lesznek a személyes kedvencei. Lesznai Anna könyvillusztrációi? Lukáts Kató zseniális bonbonosdobozai? Vagy Undi Mariska bútortervei? Nekem például Dallos Hanna és Mallász Gitta plakátjai. Illetve Mallász Gitta festménye a menyasszony öltöztetéséről. Egyszerű jelenetet ábrázol, ám ahogyan ábrázolja, a tekintetekkel, az arckifejezésekkel, a szimbólumokkal, mozdulatokkal, az sokatmondó, és sokat elárul önmagában is a múltról.
