Ha követted a Richter Aranyanyu idei döntőseit bemutató cikkeinket, akkor többet is megismerhettél azok közül a kivételes képességű nők közül, akik csütörtök este csinos ünnepi ruházatra cserélték ápolónői, orvosi, vagy épp tanárköpenyüket. Gyönyörű, fodrász-alkotta frizurával, csillogó ékszerekkel, csodás sminkben jelentek meg az eseményen. Az eseményen, ahol életük talán egyetlen nagyobb elismerését kapják meg. (A nyertesek teljes listáját itt találod.)
Persze, tudjuk: a család, a szeretteink, a barátaink, vagy épp a kollégáink - nem utolsó sorban a főnökünk - elismerése "mindenért kárpótolhat", nem szükséges egy gálaesten, tapsvihar közepette, színpadon állva átvenni valamiféle tárgyiasított díjat ahhoz, hogy becsüljenek. Az Aranyanyuk végképp nem ezért csinálják, amit csinálnak. (Sőt, talán a legalázatosabb emberek, akikkel valaha találkozhatunk.)
De azért én mégis megcáfolnám mindezt egy kicsit.
Lehet, hogy egyetlen díj átvétele sem ér annyit, mint a gyerekünk vagy a szüleink elismerő mosolya, de a csütörtök este három órája alatt én úgy vettem észre: ezeknek a felfoghatatlan képességekkel rendelkező nőknek rengeteget jelentett az, hogy most a családi meg a kollegiális körön túl is felfigyeltek rájuk, és azt mondták: ide nézzen mindenki! Nézzétek, és ámuljatok, hogy mire képes ez a nő, hogy mit csinál nap mint nap!
A 2017-es díjátadó gálán nyitóbeszédet mondó Rácz Zsuzsa - a díjat megálmodó írónő - többek között egy korábban díjazott Aranyanyu jelölőjének, Prohászka Szandrának sorait idézte, aki úgy fogalmazott: ezek a nők életükben talán most az egyszer kapják meg a nekik járó elismerést. Miközben olyan dolgokat művelnek, amilyenekre a legtöbben egész egyszerűen képtelenek vagyunk.
A pedagógusok kategóriájában Kecskemétiné Szilvási Zsuzsanna kapta meg a zsűri díját.
Ha csak annyit emelünk ki a tetteiből, hogy egy diszlexiás fiú, aki nála tanult, már a harmadik évét végzi a jogi egyetemen, egy vak lánytanítványa pedig pszichológus lett, már elég sokat elmondtunk.
Videó:
De a zsűri fődíjasánál semmivel sem kisebb csodát tesz az, aki a közönség díját, vagy aki éppenséggel "csak" egy döntős plakettet vehetett át. Személy szerint én például mélyen meghajlok a döntős Gáll Panna előtt, aki az osztályába járó agydaganatos gyermek halála és egy másik tanuló agyvérzése után a sokkos állapotban lévő osztálytársakat megtanította szembenézni az elmúlással, és megtanította őket erősnek maradni. És meghajlok a szociális szakdolgozók kategóriájában Dr. Lazáry Györgyné előtt is, aki a Barnahus gyermekvédelmi módszer zászlóvivőjeként szexuálisan zaklatott gyerekek csaknem összerakhatatlan lelkét rakosgatja össze nap mint nap. A díjátadón megtudtuk: rengetegen vannak a szociális dolgozók közül, akik egész egyszerűen feladják ezt a munkát. Nem azért, mert gyengék, hanem azért, mert a szexuálisan abuzált gyerekek szemébe nézni, velük újra és újra beszélgetni és közben lelkileg erősnek maradni szó szerint emberfeletti képességeket kíván meg.
Videó:
A szociális dolgozók kategóriájában a zsűri Lacziné Somogyi Tímeának ítélte oda a díjat, egy hétgyerekes anyának, aki adományboltot visz, éhező és majdhogynem nincstelen családoknak segít. Diplomásként. Mert bár - ahogy fogalmazott - "csak egy hatgyerekes cigányasszony" volt, mikor a továbbtanulás mellett döntött, sikerült elhinnie magáról, hogy igenis, van keresnivalója az egyetem falai között. Ő volt az egyik, aki sokáig, nagyon sokáig félve tekintett az egész Aranyanyu-jelölésére, mert nem hitte, hogy méltó rá.
Megdöbbentő, hogy a gálaest során három olyan nővel is találkozhattunk a díjazottak közül, akiknek az egész szavazási időszakon át, a díjátadó pillanatáig az járt a fejükben: "Nem tudom, mit keresek itt." És a legmegdöbbentőbb, hogy egyikük még a díj átadása után is ezt vallotta.
Ezek a nők mindennap világokat teremtenek, nem beszélve arról, hogy szó szerint emberi életeket mentenek meg, és sokan közülük mégsem akarják elhinni, hogy van helyük egy Aranyanyu-díjátadón. Ha jól emlékszem, minden díjazott elsírta magát a köszönőbeszéde közben.
Az egészségügyi szakdolgozók zsűridíjazottja Sebők Erika lett, akinek blogján keresztül az ápolók mindennapjaiba nyerhetünk alapos betekintést. Vigyázat, felelősséggel olvasni! Itt nem könnyed és szórakoztató bejegyzések születnek.
Ez a blog nem csupán arról szól, hogy közelebb hozzon minket az ápolókhoz, és jobban megismertesse őket velünk. Segítség is neki, nekik, akik vért izzadva dolgoznak azon, hogy egy lebénult ember újra meg tudja mozdítani a lábát, és akik karácsonykor is egy lábadozó mellett ülnek ahelyett, hogy a családtagjaik mellett ülnének. És akik rendszeresen a halálba kísérnek embereket. Akik tudják, mikor érkezett valaki az utolsó útjára, és akiknek mindezektől nem szabad, nem lehet összeroppanniuk.
Az ápolóknak nem nyújtanak szakmai segítséget a lelki békéjük visszaállításához, magyarázza Erika. Őket nem várják pszichológusok, terapeuták, mint mondjuk a mentőket vagy a tűzoltókat (nagyon helyesen, persze). Az ápolóknak nap mint nap saját magukat kell legyőzniük. De miért választják akkor ezt a hivatást?
Erika esetében erre is választ kapunk.
Ha ennek a cikknek csak egyetlen videójába néznél bele, legyen az az alábbi videó első 50 másodperce:
Az orvosok kategóriájának zsűrigyőztese Dr. Maráz Anikó lett. Onkológus. Talán a legnagyobb lelki megpróbáltatásokat jelenti ez a szakterület.
Az Aranyanyu videókat nézegetve többször eszembe jutott már, milyen jófejek azok a betegek vagy a hátrányos helyzetűek is, akik arcukat, nevüket, hangjukat felvállalva megszólalnak. Nem olyan könnyű így dönteni, mint gondolnánk. Épp ezért a díjátadón Dr. Maráz Anikótól nagyon szimpatikus gesztus volt, hogy köszönetet mondott a videójában szereplő betegeinek, akik teljes személyüket felvállalva meséltek. És elismerés neki, Anikónak mindazért, amit tesz.
Mert aki rákbetegséggel vívó embereknek adja vissza az életkedvüket, és eléri, hogy a mentális hozzáállásukkal indítsák be a testi felépülésüket, arra a legszerényebb kifejezés a csodatévő.
Mindezt persze ő is kétgyerekes anyaként, család mellett.
Videó:
Ezek a síró, esetenként zokogó nők, akiket csütörtök este a színpadon láttunk, nem elsősorban örömükben sírtak. Elsősorban azért sírtak, mert rádöbbentek: létezhet olyan, hogy valaki észreveszi, mit tesznek puszta önzetlenségből és segíteni akarásból, és létezhet olyan, hogy ez a valaki azt mondja nekik: csodállak. Reméljük, mostanra mindnyájuknak sikerült elhinniük, hogy ez a legkevesebb, ami jár nekik.
