A kamikaze világszerte ismert szó, öngyilkos támadásra asszociálunk róla. Sőt, annyira átment már a köznyelvbe is, hogy kamikaze-akciónak nevezünk a sporttól az üzleti életen keresztül a politikáig minden olyan támadást, ahol a támadó elkeseredettségében tudatosan vállal sérülést a győzelem vagy a minél nagyobb "károkozás" érdekében.
Jelentése isteni szél és a XIII. századi Japánból származik, ám a "globális köztudatba" azon vadászpilóták révén került, akik 1944 őszétől élő bombaként csapódtak az ellenséges hadihajókba.
Mi indokolta az elkeseredett önfeláldozást? Mi motiválhatta öngyilkosságra a katonákat? Tekinthetünk rájuk a kor terroristáiként?
Erről kérdeztük Dr. Szabó Balázs egyetemi adjunktust, az ELTE BTK Távol-keleti Intézet és a Japán Tanszék oktatóját.
A szél és az istenek országa
A Dzsingisz kán alapította Mongol Birodalom elképesztő sebességgel hódította meg előbb a környező területeket, majd mondhatni a fél világot. A lovasnomád etnikum elitje rendkívül ügyesen használta fel a leigázott népek mesterségbeli tudását, szakembereiket saját szolgálatába állította, ezzel pedig a világ akkori leghatalmasabb és legütőképesebb haderejét szervezte meg. Így amikor a XIII. század második felében a mongol flotta Japán ellen indult, a szigetország élethalálharcra készült.
A császár utasította a sintoista templomokat, hogy imádkozzanak a győzelemért, és mintha valóban a természetfeletti lépett volna közbe: a mongol inváziós flottára kemény tájfun csapott le, ráadásul az év azon szakaszában, amikor nem voltak jellemzőek a viharok.
A sintó szentélyek fennen hirdették, hogy közbenjárásukra valóban isteni közbelépés történt, ekkor született a kamikaze, vagyis isteni szél kifejezés
- mondja a 24.hu-nak Szabó Balázs.
Hozzáteszi, a vihar valóban hatalmas károkat okozott a hódítóknak, de Japánt nem az időjárás, hanem sokkal inkább katonáinak elszántsága mentette meg a mongol uralomtól. A kamikaze gondolatisága azonban tovább élt, és amikor Meidzsi császár a sógunok uralmával leszámolva államvallássá tette a sintoizmust, még szintet is lépett.
Általánossá vált a vélekedés, miszerint Japán az istenek országa, óvó karjaik oltalmában állva gyakorlatilag nem érheti baj.
Japán a csőd szélén
Szűkebben vett témánkhoz ugorva, a csendes-óceáni hadszíntéren 1944 második felére Japán szinte tarthatatlan helyzetbe került. Hiány jelentkezett minden létfontosságú nyersanyagból, repülőgépei elavulttá váltak, és mivel a fejlesztések esélytelennek mutatkoztak, inkább a "régi" gépekből igyekezett minél többet gyártani. Ezekkel azonban "kész öngyilkosság" volt az egyre fejlettebb amerikai technológiával, harci eszközökkel felvenni a harcot.
A japán légierő kezdetben híres volt pilótái kiváló kiképzéséről, ám többségük '44 őszén már hősi halott volt. Egyre több tapasztalatlan újonc repült, a mai Indonézia területén lévő olajmezők elvesztése után pedig már az üzemanyaggal is spórolni kellett. A szakember kiemeli:
Néhány korai veterán annak köszönhette az életét, hogy visszavonták oktatónak. Annyira kevesen voltak már, hogy Tokióban rádöbbentek: ha ők is hősi halált halnak, nem lesz, aki az újoncoknak legalább az alapokat átadja.
Eközben az amerikai gazdaság vég nélkül ontotta magából az egyre fejlettebb fegyvereket, kifogyhatatlan volt az utánpótlásuk, "százával" szedték le a japán repülőgépeket az égről.
Üzemanyag csak az odaútra
A császári hadvezetés folyamatosan kombinált, tervezte a legjobb stratégiát, egyesek már a háború egész korai szakaszában felvetették az öngyilkos akciók szervezését. Amikor pedig a klasszikus módszerek és a hagyományos fegyverek látványos kudarcot vallottak, megszületett a döntés.
Nehéz megmondani, mikor és hol történt az első kamikaze-támadás. Gyakran megesett ugyanis, hogy a végzetes sérülést szenvedett gépet pilótája utolsó, kétségbeesett lépésként egy ellenséges repülőbe kormányozta. Csináltak ilyet az amerikaiak is, de a japánokra különlegesen jellemző volt, főleg akkor, ha ellenséges terület fölött történt a baj.
Inkább meghaltak, mint hogy földet érve fogságba essenek, és ha már így kellett történnie, hát igyekeztek magukkal vinni az ellenséget is.
Szervezett keretek közt azonban csak 1944 őszén kezdődtek a bevetések, az első "hivatalos" kamikaze-küldetést sokan 1944. október 21-ére teszik, a célpont a HMAS Australia nehézcirkáló volt. A repülőket ekkor és a későbbiekben is csak az odaútra elegendő üzemanyaggal és jelentős mennyiségű robbanóanyaggal látták el, a pilótákat pedig részben önkéntes alapon választották ki.
A parancs szerint cselekedtek
Nehéz ezt az "önkéntességet" megértenünk, mélyen az ősi szamuráj múltban gyökerezik. A harcosok egész életük során a legdicsőbb haditettekre törekedtek, nem létezett nemesebb halál, mintha valaki uráért, hazájáért áldozta az életét. Az ilyen hősökről tanmesék születtek, regék főszereplőivé váltak, tisztára mosták a nevüket, és fényt hoztak magukra, családjuk, uruk számára.
A XVII. században Japán a Tokugawa-hatalom alatt békés időszakba lépett, a harcnak, a szamuráj létformának leáldozott. Ekkor kezdtek - mintegy "pótcselekvésként" - eltúlzottá válni olyan rítusok, mint például a szertartásos öngyilkosság.
A jó nagy adag, tudatosan gerjesztett fanatizmus mellett tetten érhető az ugyancsak ősi gyökerekkel rendelkező, feltétel nélküli parancskövetés is. Szabó Balázs az egyik első kamikaze-pilóta, Szeki Jukio példáját említi, aki nem rejtette véka alá véleményét, szavai mondhatni "jegyzőkönyvbe" kerültek.
Kijelentette, hogy nem a császárért vagy a hazáért vállalja az öngyilkos akciót, hanem mert ezt parancsolták neki. Egyébként ő érte el az egyik legnagyobb sikert, becsapódása a tenger fenekére küldte az USS St. Lo amerikai repülőgép-anyahajót.
Terrorakció?
Az első kamikaze-támadások mélységesen megdöbbentették a szövetségeseket, kezdetben nem is tudtak ellene védekezni. Itt érdemes kitérni arra, a laikus számára egy ilyen öngyilkos akció nem igazán különbözik napjaink terrortámadásaitól, amikor - mondjuk - egy katonai támaszponton robbantja fel valaki a testére szerelt bombát. A háború azonban más terület, más a hozzáállás.
Ha valaki egyenruhában, pláne a hazája felségjelzését viselő repülőt vezetve nyíltan tör az ellenségre, addig az nem "terrorizmus", függetlenül a módszertől.
Ezzel szemben viszont egyetlen ország hadereje sem tűrte és ma sem tűri el, ha a támadó civilnek, nem harcoló félnek álcázza magát. Ezt akkoriban partizántevékenységnek nevezték, és a legkeményebben megtorolták. Manapság is hasonló jelentéssel bír a terrorizmus, hiszen "valaki a tömegből" kezd el vagdalkozni, lövöldözni, robbantani.
Eredménytelen, felesleges
A kezdeti sokk után aztán az amerikaiak hamar kidolgozták a védelmet. Többek között a légelhárítás speciális kiképzést kapott, rombolókkal, vadászőrjáratokkal, érzékenyebb radarokkal növelték az anyahajók - a japánok által legvágyottabb célpontok - védelmét.
Végeredményben néhány hangzatos eredményt leszámítva a kamikaze-hadviselés nem volt sikeres. Nagyjából 15-17 százalékuk találta el a kiszemelt célt, és sokszor csak kisebb, gyorsan helyrehozható károkat tudtak okozni. Értelmetlen volt, eredménytelen, a háború alakulását a legkevésbé sem befolyásolta. Csak a halottak számát növelte mindkét oldalon.
Nehéz becslést adni, pontos számokat pedig egyenesen lehetetlen: a háború végéig körülbelül 2800 japán pilóta vesztette életét az öngyilkos akciókban, miközben 34 szövetséges hajót sikerült elsüllyeszteni, nagyjából 400-at pedig kisebb-nagyobb mértékben megrongálni.
