Minden baráti körben van egy pár, akire titkon az összes többi ember irigykedik. Nos, nálunk mi voltunk azok. Egy pénzügyi menedzser és egy grafikus, két fülig szerelmes, vagány harmincas, akik mindig mosolyra derítik a többieket. Gyönyörű nagy ház, három kisgyerek a korábbi házasságomból, kiskutya, gőzölgő almáspite az ablakban. A gyerekek csak a hét felét töltötték nálunk, így bőven jutott időnk egymásra a párommal, nagyokat beszélgettünk, kirándultunk, moziba jártunk.
Legalábbis kívülről így tűnhetett, holott a valóságban egészen másként zajlott a mindennapok a négy fal között. Valójában minden közös programot feszültség és konfliktusok tettek tönkre, az esti beszélgetésekkor előkerülő bor pedig túl sokszor, túl gyorsan fogyott el. Az alkohol egyikőnkre sincs jó hatással, mindketten kötekedővé, verbálisan agresszívvá váltunk.
Olykor azzal viccelődtem, hogy mi vagyunk az új Amy Winehouse és Blake Fielder, csakhogy a mindennapjaink tényleg kezdtek az egykori sztárpáréhoz hasonlítani
Az érzelmi bántalmazás már a kapcsolatunk elejétől jelen volt. Eleinte mindent lepergettem magamról, és (látszólag) nem vettem magamra a gusztustalan sétegetéseket. Azonban itt nem állt meg a dolog - a párom olykor meglökött, megszorította a csuklóm, a falba ütött közvetlenül a fejem mellett. Valójában tudtam, hogy menekülnöm kellene, de ekkor még próbáltam magam meggyőzni az egyértelmű ellenkezőjéről. Ez még nem bántalmazás, hiszen nem ütött meg, nem rúgott belém.
A barátaim és a családom persze mit sem tudtak az egészről. Elváltam az exférjemtől, magam mögött hagytam egy kiegyensúlyozott, harmonikus családi életet, nem szerettem volna, ha kudarcként könyvelik el az "új életem". Emellett szégyelltem is magam, amiért mindez megtörténhet velem. Nem vagyok áldozat. Én egy erős, független nő vagyok, aki sosem rejtette véka alá a véleményét, sosem félt kiállni az igazáért.
Aztán egy nap minden megváltozott. A párom lerészegedett, és nem állt meg egy kis lökdösésnél, nemes egyszerűséggel pofon vágott a konyhában, elájultam. A konyhakövön feküdtem, a gyerekeim a szobában aludtak, és tudtam, hogy eljött AZ a pillanat, amikor lépnem kell. Másnap feljelentettem, őrizetbe vették súlyos testi sértésért.
Rettegtem, hogy mit szól majd mindenki, hogy ezentúl úgy gondolnak majd rám, mint egy megalázott, kiszolgáltatott nőre. Eladtuk a házat, nem kellett tovább titkolóznom, azonban így is 8 évembe telt, míg beszélni tudtam az esetről. Rengeteg támogatást és segítséget kaptam a szeretteimtől, és soha, egy pillanatra sem éreztették azt velem, hogy hibáztam. Most úgy éreztem, meg kell osztanom a tapasztalatom másokkal is, hátha ők előbb észlelik az aggasztó jeleket, és nem hagyják idáig elfajulni a történteket. Lányok, tanuljatok a példámból! Aki felemeli a hangját, fenyegetőzik, agresszívan lép fel, annál bármelyik pillanatban elszakadhat a cérna.
Forrás: Glamour
